Amikor először hallottam erről a könyvről, csak legyintettem egyet, hogy “á, ez nem kell nekem”, így nem is vártam a megjelenését. Azt gondoltam, hogy nagyon hasonló lesz, mint az írónő előzőleg megjelent története (Felszáll a köd), ami végül mégsem tetszett nekem annyira, mint szerettem volna. Aztán egy unalmas karácsony előtti munkanapon beleolvastam a facebookon az első 60 oldalba, és odaragadtam a monitor elé. Azonnal a magaménak akartam tudni a kötetet!

A történet 1913-ban kezdődik, amikor is egy négy éves kislányt feltesznek egy a Londonból Ausztráliába induló hajóra. A csöppséget hordók között bújtatják el, meghagyva neki, hogy titokban kell tartania a nevét és szüleinek kilétét. A hajó elindul, a kislány pedig teljesen egyedül marad kis fehér bőröndjével. Olyan sejtelmesen írta le az írónő a gyerek elbújtatásának és eligazításának körülményeit, hogy úgy éreztem megpukkadok, ha nem tudom meg az okát annak, hogy miért kellett egy ekkora kislányt rejtegetve, titkolózva, de legfőképpen egyedül útnak indítani! Nem Kate Mortonról lenne szó, ha nem sok-sok-sok mesterien megírt oldal múlva derülne mindenre fény! De annyira jó volt olvasni a könyvet, hogy tőlem akár még tovább is tarthatott volna mire minden kirakódarabka a helyére kerül!

Nell – ezt a nevet adta neki a kikötőmester és a felesége – 21 éves korában tudja meg, hogy őt csak örökbe fogadták. Innentől a lány megváltozik, nem találja a helyét a családban, így mindenképpen ki akarja deríteni, hogy kik is voltak az igazi szülei. Nyomozni azonban csak jóval később, 1975-ben kezd el, ekkor kerül ugyanis a kezébe kicsi gyerekbőröndje és annak tartalma, a különleges mesekönyv, amit Eliza Makepeace írt. Ez a kötet lesz az, amivel útra kell, hogy kiderítse honnan is származik ő valójában. 1976-ban megszakítja  kutatásait, mert unokája, Cassandra hozzáköltözik, és mivel neki kell felnevelnie a kislányt, a jelent a múlt elé helyezi. Nell végül úgy hal meg, hogy nem tudja kik is voltak a szülei, ennek kiderítését Cassandra folytatja aki végül 2005-ben felfedi annak a bizonyos 1913-as évnek minden titkát.

A történetet Morton több szálon, az időben folyton összevissza ide-oda ugrálva tárja elénk. Lassan adagolja az információkat, hagyja, hogy az olvasó megpróbálja saját maga kitalálni, hogy mi is történhetett, ehhez pedig egészen 1900-ig megy vissza az időben. A múlt fejezeteiben a Mountrachet család hol egyik, hol másik tagján keresztül láthatjuk a történéseket, ahol is fő helyszínül a labirintussal, mesés kerttel és szirti-lakkal rendelkező tengerparti Blackhurst birtokuk szolgál. A másik két szálat Nell (1975) és Cassandra (2005) nyomozása adja. A fő vonal egyébként Cassandráé, aki Nell jegyzeteiből, Rose Mountrachet albumaiból, egyéb forrásokból és szimpatikus mellékszereplők segítségével tudja meg, hogy ki is volt az ő dédnagymamája és dédnagypapája.

Ahogy egyre több mindenre derült fény, úgy lettem egyre izgatottabb, hogy mi is történhetett 1913-ban. Mindig volt egy verzió a fejemben, amit kicsit átszabott egy-egy újabb információ, de valójában tényleg csak a végére állt össze teljesen a kép a számomra. Nem mondom, eléggé sokkoló volt még úgy is, hogy már nagyjából sejtettem mi is lesz a lezárás.

Imádtam ezt a könyvet! Szerettem a múltban időzni, látni az 1900-as évek szegényeinek és gazdagainak életét, élveztem a jelenkori nyomozást, elvarázsolt a Blackhurst birtok és úgy egyben minden. Amin egyébként a leginkább elcsodálkoztam, hogy néha a történetet a Nell könyvében található különleges tündérmesék egészítették ki díszes oldalszegéllyel. A legelsőt nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült, hogy ezekben több kisebb-nagyobb részlet is kapcsolódik a rejtélyhez.

Eddig A csodálatos Waverley-kert volt az a könyv, amit mindenkinek ajándékként ajánlottam, vagy adtam, innentől viszont ez a kötet veszi át a helyét!

Játéknak, internetes szappanoperának indult, de „kinőtte” magát: igazi, fordulatos, élvezetes humorral átszőtt regény lett belőle, az élet sírni-, nevetni- és főleg szeretnivaló dolgairól.

Bár Csajok a címe, valójában a pasikról (is) szól: a női-férfi kapcsolatok, a barátság és az „önmagunkra találás” könyve. Magunkra ismerhetünk a három hősnőben, Hannában, Móniban és Flórában, ahogy helyüket és boldogságukat keresve csetlenek-botlanak az életben. Ismerősek a problémáik, legyen szó akár mellplasztikáról, akár állás- vagy partnerkeresésről, netán lombikbébiprogramról, vagy esetleg „csak” egy kutya elhelyezéséről. A pasik bepillantást nyerhetnek a szigorúan női témákba, megtudhatják, igaz-e: a szó többnyire róluk folyik ezen a Vénusz nevű bolygón… És persze a Csajok párkapcsolati kézikönyvnek sem utolsó, hiszen minden hiba, ballépés felsoroltatik benne, amit egy nő és egy férfi elkövethet a szerelemben. És persze recept is adatik, hogy mindez hogyan tehető jóvá…

Nem tudom ki mennyire vagy hogyan látja ezt – saját véleményem szerint nincs olyan szituáció, amiben kisebb-nagyobb százalékban ne játszana szerepet az emberi elfogultság… Ez is egy ilyen. Tudattalanul, de biztos, hogy előfordult már velem, hogy magyar szerző könyvéről kicsit többet, kicsit máshogy írtam, csupán csak mert honfitársról volt szó. Persze akadt ellenpélda, és hát gondolom nem okozok megdöbbenést azzal ha elárulom ez is az lesz.

Nem szoktam nagyon véleményeket olvasni bejegyzéseim megírása előtt, de erről a könyvről véletlenül került a szemem elé pár, amiben bizony volt nyomdafestéket nem tűrő pocskondiázás is. Nos, idáig azért nem szeretnék elmenni, de tény, hogy sok értékelhető dolog nincs ebben a könyvben, még akkor sem, ha “internetes szappanoperának” indult. Nem vagyok pesti, és nem tartozom a felső tízezerbe se, ez tény, de ha elképzelem ezeket a társadalmi rétegeket, a könyv szereplőit, akkor se tudom egyikbe se tenni. Sőt semelyik másikba se. Olyan irracionális, olyan nem magyar; sokkal inkább beszélhetnénk  amerikai klón magyarokról akik meg ugye nincsenek, ettől már megfoghatatlan a történet.

Aztán ott a humor, ami elvileg az egész könyv mozgatórugója kéne legyen, de csak kéne, ugyanis helyenként annyira erőltetett, hogy az tönkreteszi a kevesebb számú jó poént is. Így egy-egy gyenge mosolynál többet nem tudott belőlem kihozni ez a Fejős “remek”.

Nem is tudom, talán ha írónőnk nem ragaszkodna ennyire a magyar szereplőkhöz, és ezt az egész történetet egy külföldi bagázsra írja meg, tényleg amerikaiakra, vagy angolokra, akkor lehet jobban megfogott volna. Akkor talán több poén betalál, akkor talán az ember fejében nem kondult volna meg párszor az “ugyan már” harang. Persze ez mind csak talán, de egy biztos, ez a könyv nem jegyváltás volt a következő Fejős Éva kiadványhoz.

1929. Oroszország. A fehérorosz arisztokrata származású Lydia Ivanova élete veszélyben forog. Az emberek a besúgóktól és munkatáboroktól való félelem állandó árnyékában élnek. Senkiben sem lehet megbízni. A zabolátlan, „rókalelkű” Lydia, édesapja Jens Friis keresésére indul. Sokáig úgy hitte, hogy az apját megölték a bolsevikok, amikor még öt éves kislány volt. Nemrég azonban megtudta, hogy egy szibériai munkatáborban mégis életben van. Vele tart féltestvére Alekszej és a család barátja Liev Popkov, a hatalmas kozák is. Jelenlegi lakhelyükről, a Kínában lévő orosz negyedből indulnak el a veszedelmekkel teli több ezer kilométeres utazásra, hogy átszeljék a hatalmas, hófödte Oroszországot. Az utazás során azonban Lydia lelke képzeletben folyamatosan szerelméhez, Csang An Lohoz tér vissza, aki Kínában maradt. Lydia, Oroszországban összebarátkozik Antoniával, a munkatábor vezetőjének bánatos, vonzó feleségével és az ő segítségével próbál kapcsolatba lépni az édesapjával.
A rengeteg viszontagság közben azonban Lydia olyan megdöbbentő titkot őrizget, amely a történet végén egészen más megvilágításba helyezi az eseményeket…

Régen írtam már félbehagyott könyvről, ami nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen az életemben, hanem azt, hogy lusta voltam róluk említést tenni. Mert egyébként azt tudni kell rólam, hogyha valami nem tetszik, akkor azt általában félreteszem a későbbiekben adva neki még egy esélyt, vagy eltemetve a többi könyv közé. Lehet elhamarkodott ötlet létrehozni ezt a bejegyzést, de mivel a közeljövőben nem tervezem a Lydia titkának elolvasását, gondoltam írok róla néhány sort.

Lassan kezdett el kibontakozni a történet, csigamód lassan. Az Orosz szeretőben megismert Lydia, Liev és Alekszej a kötet végén vonatra szálltak, hogy Oroszországba menjenek, és azóta is úton vannak. Ez a vonatozás az orosz táborhoz nem volt túlságosan izgalmas, mint ahogy azok a részek sem, ahol a tőlük elszakadt, ezért külön szálon futó Csang életének alakulását láthatjuk. Nem kicsit unatkoztam közben, és azt vártam mikor jönnek már a meglepetések, az izgalmak, de azok valahogy nem jöttek, és így még türelmetlenebbé váltam. Annyira vontatott lett az egész, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy újra és újra el kell olvasnom egy-egy mondatot vagy bekezdést, hogy képben legyek.

Nem csak a cselekmény alakulása volt kiábrándító, hanem a szereplők átváltozása is. Szerintem aki olvasta az Orosz szeretőt, ő ott megkedvelt egy melák nem túl eszes Liev Popkovot és egy vörös kis démont, Lydiát. Popkov alakja itt annyiban lett másabb, hogy az amúgy “ököragyú” férfi megmutatta értelmes arcát is. Nagy sajnálatomra viszont Lydia már nem ragyogott, elszürkült, magába zárkózott, mintha nem is Lydia lenne. A nagy lelkesedés, amivel útnak indult, teljesen eltűnt, és egyfajta búskomorság uralkodott el rajta, ami bár illett az orosz hideghez, de nem illett Lydia korábbi alakjához.

Tehát ezek után úgy döntöttem, hogy feladom. Azt még nem tudom, hogy végleg-e vagy csak egy időre, de azt tudom, hogy a Szentpétervár ékkövének adok majd egy esélyt, mert azért Lydia szüleinek történetére kíváncsi vagyok.

Kívánj bármit… de vigyázz, mert akár valóra is válhat! És végül ott találod magad álmaid kellős közepén, csak valahogy semmi sem olyan, amilyennek szeretted volna. Mint a vonat, amelynek rosszkor állították át a váltóját, és amely örökre megváltoztatja Melissa Hill három hétköznapi hősnőjének az életét. Csak a véletlenen múlik, hogy Rosie, Dara és Louise közül csak az egyikük sérül meg a balesetben, a következmények azonban mindhármuk számára végzetesek…
Rosie bármit kész megtenni, hogy két felnőtt gyermekét boldognak lássa. Viszonzásként azonban nem kap mást, csak mellőzöttséget: kapzsi lánya és mogorva fia egyre inkább megkeserítik életét. Vajon sikerül a sarkára állnia és megtalálnia a saját boldogságát?
Dara évek múltával sem képes feledni élete szerelmét, ám engedve a szülők és barátok unszolásának, végül hozzámegy egy férfihoz. Előző kedvesét azonban képtelen kiverni a fejéből, férje megmarad örök másodiknak. Pár hónapnyi házasság után aztán újra felbukkan életében a rég nem látott nagy Ő.  De vajon érdemes ezért felrúgni a házasságát?
Louise-nak látszólag minden vágya teljesült: megszabadult húsz kiló súlyfeleslegtől, új barátnőkre tett szert, állandóan eljár otthonról. Ám az autóbalesete után rámaradt, csillagászati kórházi számlák visszafizetése és a kicsapongó életmód egyre nagyobb adósságokba sodorják. Mégis képtelen nemet mondani barátnőinek, csatlakozik hozzájuk a pénzszórásban, nehogy elveszítse őket és magára maradjon. Talál-e kiutat, vagy adósságai végleg maguk alá temetik?
Három nő, akik között csak a véletlen teremt kapcsolatot. Mégis: lehetnének egymás tükörképei. Ábrándozók, naivak, átverhetők. Amíg közbe nem szól az a bizonyos véletlen…

Amikor Niki írt erről a könyvről, akkor már itt várakozott nálam a polcon. Nem azért került oda, mert annyira érdekesnek találtam a fülszöveget, hanem azért, mert éppen bent volt a könyvtárban és nem akartam otthagyni. Már azon gondolkodtam, hogy visszaviszem anélkül, hogy belelapoztam volna, de aztán Niki meggyőzött, hogy nekem ezt olvasnom kell, még akkor is, ha kicsit fájni fog.

A történet egy dublinba tartó reggeli vonat balesetével kezdődik, amit egy rózsaszín kabátos lány szemén keresztül élünk meg. Ekkor még nem tudjuk, hogy kik lesznek a főszereplők és hogy ki közülük a rózsaszín kabátos lány. Ezután visszamegyünk az időben és nyomon követjük három nő, Rosie, Dara és Louise életének alakulását egészen a tragédia napjáig. Mivel én figyelmetlen fülszöveg olvasó vagyok, nem tudtam mit várhatok ettől a vonat szerencsétlenségtől, tehát végig azon gondolkodtam vajon a főszereplők közül kinek lett súlyos sérülése vagy netalántán ki halt meg. Ezt nem is bántam, mert hol ilyen, hol olyan megoldások jutottak eszembe a nők problémáira, és ettől szerintem még élvezetesebb volt egyre közelebb jutni az utolsó oldalakhoz.

Amikor elkezdtem az olvasást azt hittem, hogy ez egy könnyű kis történet lesz, amolyan “mit vegyek ma fel?”, “úristen két pasiba is szerelmes vagyok” féle, de már az első szereplő, Rosie életénél sejteni lehetett, hogy nem, ez valami más lesz, valami komolyabb. Szerintem mindenki érezte már magát mellőzöttnek, megfelelni akarónak, és ezek elérésében képesek voltunk akár vak módon hibát hibára halmozni csak hogy más szemében olyanok legyünk, mint amilyennek látni szeretnének minket. Nincs ez máshogy a szereplőinkkel sem: Rosie nem tud nemet mondani a gyerekeinek, még akkor sem amikor már egyértelmű a számára, hogy kihasználják; Dara igyekszik jó feleség lenni, de mindeközben egy másik férfiról fantáziál, mert más megfelelni valakinek, akit teljes szívéből szeret és más olyannak, akit nem; Louise-t pénzszóró barátnői viszik anyagi gondokba, mert a lány annyira szeretne barátokat magának, hogy más nem is érdekli (csak amikor már baj van), mint hogy ne legyen egyedül.

Az egyes élethelyzetek, amiket Hill teremtett bárkire igazak lehetnek, és ettől jó olvasni. Volt, hogy én voltam a naiv kihasznált, vagy éppen ellenkezőleg, én voltam az álnok kihasználó vagy a szerettét elvesztő, hatalmas fájdalmat érző nő. Könnyedén bele tudunk bújni a szereplők bőrébe, és mivel csak rajtuk keresztül látjuk a világot, a többieket, nem nehéz levonnunk a magunk következtetéseit, hogy mit kellene nekünk máshogy csinálnunk az életben, mire kellene jobban odafigyelnünk. Ezért is volt fájdalmas ez a könyv, nem csak az fájt, ami a nőkkel történt, hanem az, hogy néha olyan hibáimra világított rá, amiken elszégyelltem magam.

Nem tudnék 5 pontot adni a történetnek, mert érdekes volt, tetszett, de valahogy a szereplők már túlontúl naivra sikeredtek, ami egy icipicit bosszantott is néhol. A könyv végével sem voltam kibékülve, mert a baleset után minden olyan fordulatot vett, hogy talán azon a csütörtöki reggelen kellett volna elbúcsúznom a történet összes szereplőjétől, és nem pár héttel később.

Most már “csak” 11 olvasnivaló maradt a a Csökkentsd a várólistádat 2011! polcomon! :)

A tizenhat éves Mattie Gokey sok minden szépről álmodozik, ám arra, hogy álmait megvalósítsa, igen csekély a reménye. Nagy szüksége van pénzre, ezért elszegődik kisegítőnek a Glenmore Szállodába. Az egyik szállóvendég, Grace Brown arra kéri, hogy égessen el egy levélköteget. Ám amikor Grace élettelen testét kiemelik a tóból, Mattie rájön, hogy a levelek feltárják egy gyilkosság valóságos és kegyetlen hátterét.
Az 1906-ban történt gyilkosság Theodoe Dreisert arra ihlette, hogy megírja az Amerikai tragédiát. Jennifer Donelly díjnyertes műve románcból, történelemből, valamint rejtélyes gyilkosságból ötvöződik megindító valóságos és teljesen eredeti regénnyé.

Ez a könyv szerepelt a karácsonyi kívánságlistámon, ám mivel a fülszövege olyan semmit mondó volt, és nem ismertem az írónőt sem, inkább másmilyen kötetek felé tereltem anyut a boltban. Aztán egy könyvtári látogatásom alkalmával kikölcsönöztem A tearózsát és a Téli rózsát, és amikor befejeztem őket, Donnelly is felkerült arra a bizonyos “mindent olvasni akarok tőle” listára.

A borítón levő tartalom alapján nem számítottam különösebben érdekes történetre. Arra gondoltam, hogy a főszereplő, Mattie biztosan nyomozni kezd majd a tónál történt gyilkosság után, és ez fogja kitenni az oldalak nagy részét. De szerencsére a gyilkosság csak az egyik szála volt ennek a remekül megírt könyvnek, inkább az a része, ami talán annyira nem is érdekli az olvasót, mert a másik, Mattie életének alakulása sokkal inkább magával ragadja az embert.

Mathilda Gokey egy szegény család második gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesanyja korai halála után nyakába szakad a háztartás, a farm körüli teendők és három húga nevelésének minden gondja, ezért nem sok ideje marad arra, amit a legjobban szeret: hogy fogalmazásfüzetébe írja saját történeteit. Mattie nem egy mindennapi vidéki lány, őt nem érdeklik a tehenek, csirkék, a föld, ő minden örömét az olvasásban, a tanulásban leli, így kilóg  környezetéből azzal a szándékával, hogy egyetemre szeretne menni. Ahhoz azonban, hogy ez az álma valóra váljon, pénzre van szüksége, amivel sajnos nem rendelkezik, ráadásul édesapja sem támogatja ötletét, hiszen a lány munkájára nagy szüksége van a családnak, és nem mellesleg apja szerint a tanulás hiábavaló dolog. Vajon mit tehet egy ilyen helyzetben Mattie? Mondjon le az iskoláról és legyen belőle gazdaasszony sok kis poronttyal a nyakán, mint Minnie barátnője? Vajon mi az ő sorsa?

A történet azon a napon kezdődik, amikor a Glenmore szálloda közelében levő tóban holtan találják a korábban csónakázni induló Grace Brownt, aki egy férfi ismerősével evezett ki. Minden dolgozót megrendít a dolog, ráadásul Mattie-nél ott vannak Grace levelei, amit a lány kérésére el kellene égetnie, ám akárhányszor megkísérli a feladatot, mindig kudarcot vall, és végül úgy dönt beleolvas Grace levelezésébe. Miközben Mattie olvas, addig vissza-vissza megyünk az időben, megismerkedünk főszereplőnk mindennapjaival, megtudjuk mik az álmai, átéljük vele az első szerelmet, és szép lassan eljutunk a tragédia napjáig, ami Mattie életére is hatással van.

A jelen idős szál egy napot fog át, a múlt idős rész több hónapot, ezért nem értem, hogy miért a gyilkosságra helyezték a hangsúlyt a fülszövegben. Egyébként Grace Brown esete valós, tényleg megtörtént esemény, amit Donnelly beleépített saját történetébe. Az írónő szereti ezeket a megoldásokat, nem ez az egyetlen olyan regénye, ami valóban megtörtént dolgot tartalmaz. Emellett azt is élveztem, ahogy a különféle írókat például Miltont és Austent kritizálta ebben a regényben (a Miltonos dolgokkal amúgy én is egyetértek, “kellemes” emlékek fűződnek hozzá).

Szerettem olvasni, ahogy Mattie elmeséli a történetet. Ő egy igazán különleges lány az én szememben: erős jellem, szókimondó, művelt, álmodozó és bár szegény, mégsem a gazdagság, a szép ruhák azok, amiket ő nagyon szeretne, hanem egy kevés pénz, amivel New Yorkba mehet, hogy író válhasson belőle. Megkedveltem ezt a 16 éves lányt, és sajnálom, hogy el kell tőle szakadnom, jó lenne még olvasni róla. Néha egyébként Montgomery Anne Shirleyjére emlékeztetett.

Sok pozitív véleményt olvastam erről a könyvről,  többen írták, hogy ez Donnelly eddigi legjobb munkája, és ezzel én is egyetértek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan sorrendben kerültek a kezembe a művei, amilyen sorrendben elnyerték a tetszésemet. Vajon lehet ezt még fokozni? Remélem, hogy igen. Jó lenne, ha az írónő negyedik könyve is megjelenne magyarul, én biztos azonnal beszerezném.

Az első személyben elmondott regény, amely mögött egy vélt vagy valós gyilkosság húzódik meg, a szerelem, a féltékenység, a gyűlölet és a bosszú lélektani története. Csak annyit tudhatunk meg az eseményekből, amennyit az elbeszélő, a halott asszony szeretője ismer és mondhat el, mégis lassanként körvonalazódik nemcsak az ő, gyilkosságra késztető lelkiállapota, de a másik két szereplő, az asszony és a férje jelleme és e furcsa szerelmi háromszög tragédiája.

Kethy korábban azt mondta, hogy többnyire nekem jut a “népszerű irodalom” és az övé a “népszerűtlen”. Ezzel nem értek egyet, és hogy rácáfoljak erre a kijelentésére, most egy 1988-ban kiadott Nemere könyvről fogok írni. Bár hozzá kell tennem, hogy Kethy ajánlása nélkül biztosan nem vettem volna a kezembe ezt a regényt, tehát nélküle valószínűleg még mindig a nagymamám egyik polcán porosodna.

A történet különleges, időtlen, izgalmas, a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal, de valahogy mégsem az én könyvem. Nagyon nehezen haladtam vele, holott az oldalak száma alig haladta meg a 150-et, ami normális esetben maximum két napot jelentene. Lelkesen kezdtem bele az olvasásba, és a végén nagyon lelkesen tettem le, hogy “hú, vége”. Pontszámban mégsem értékeltem annyira le, mert ha mesélni kell róla, akkor több a pozitívum, mint a negatívom.

A regény középpontjában egy szerelmi háromszög áll, melynek résztvevője Anna, a férje Danai mérnök és a szerető, az Író (nem derül ki a neve, így olyan, mintha maga Nemere lenne ez az alak). Minden történést az Író szemén keresztül láthatunk, általa ismerhetjük meg Annát, szerelmük történetét, végét, és az utána következő hónapokat. Ezáltal az események két szálon futnak: a jelen idős szálon főszereplőnk gondolataiba láthatunk bele, akinek mindennapjait a mérnök ellen érzett gyűlölet tölti ki, míg a múlt idős szálon az Anna kapcsolat alakulását követhetjük végig. Számomra ez utóbbi volt érdekesebb, mert szerettem a szereplőkkel a múltbéli Budapesten kávézókban, parkokban ücsörögni, érezni a nyár, az ősz hangulatát, látni hogyan változik a kapcsolatuk a nő merev elutasításaiból szenvedélyes szerelemmé.

Nem hiába tettem azonban ezt a fekete képet a bejegyzésbe: ilyennek érzem ugyanis a szereplőket. A nő alakja minden porcikájában tökéletes, az a fajta, akiből már csak elvétve akad egy-két ritkaság; aki mindig csinos; soha nem káromkodik; visszafogott;  keveset beszél; hagyja, hogy a férfi udvaroljon neki, de ő soha nem tesz semmilyen visszajelzést  felé, folyton elhúzódik, tiltakozik, és ettől valahogy nem tudtam pozitív szereplőnek elképzelni, csak egy üres tökéletességnek, egy negatív valakinek. Az Író pedig azért csak egy körvonal, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is szó esett volna arról, hogy milyen színű a haja, a szeme, mindig csak az hangsúlyozódott ki, hogy helyes, jóképű férfi, aki után elepednek a nők. Ha Anna üres, akkor az Író totálisan kitöltött, már már túl sok is, amit megtudunk róla, de ugyanakkor sötét, sötéten gondolkodik, teljesen megszállja az őrültség, hogy neki meg kell ölnie Danai mérnököt.

Azt írtam a történet különleges: Anna és az Író szerelme nagyon szépen van megírva, látjuk benne a férfi elepedését a nőért, Anna kételkedését, hogy vajon legyen-e belőle házasságtörő; a történet időtlen: ha a bakelitlemez nem lenne említve annyiszor, akkor minden ráhúzható lenne a mai világ “kinézetére”, illetve a téma,  a szerelmi háromszög ma is része sokak életének; izgalmas: akarjuk tudni, hogy mi történt Annával és mi fog történni Danaival; a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal: pl. “A jégkocka üresen csörren a pohár alján, nincs miben úsznia, meghal hát.”, de mégsem az én könyvem…

A XIX. Század végén Kelet-Londonban Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. A whitechapeli dokkmunkások minden képzeletet felülmúló nyomorúsággal küzdenek és teljesen kiszolgáltatottak a teagyár tulajdonosának.
A szegénynegyedekben mindenki úgy boldogul, ahogy tud: ki becsületes és kemény munkával, ki ügyeskedéssel, ki verekedéssel. Fiona Finnegan népes családja szorgalmas munkával igyekszik előrejutni. A lány pedig álmodozik…saját üzletről, közös életről a szerelmével és arról, hogy lassan, lassan sikerül kitörnie a szegénynegyedből.
Ám amikor úgy tűnik, hogy semmi sem állhat boldogsága útjába, az egész élete kártyavárként omlik össze és már az életéért küzd. Tizenhét évesen új életet kezd Amerikában és hatalmas lelkesedéssel és energiával veti bele magát a munkába. A törékeny lánynak hirtelen mindenki nyomorúsága a fejére szakad, de mindig és mindenhol segít.
A regényben egymást követik az események: ide-oda ugrálunk London és New York között, a szereplők élete pedig a legváratlanabb és leghihetetlenebb fordulatokban bővelkedik. Lélegzetvisszafojtva követjük a különös sorsokat, és megkönnyebbülünk, amikor a jó – ha késve is – elnyeri méltó jutalmát.
Kiváló olvasmány ez egy olyan világban, ahol végre rá kellene döbbennünk, hogy nem pusztán a pénz és a hatalom a fontos – az igazi értékek az emberi szívben rejtőznek, a lélek nagyságában, és a boldogság kulcsa a töretlen hit. Hinni kell abban, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is van kiút és megújultan továbbléphetünk. Álmodni pedig nemcsak szabad, hanem kell…

Nagyon tetszett A tearózsa című könyv? Vagy nem annyira nagyon? Nem tudom. Győzködöm magam, hogy a maga kategóriájában szuper volt, ám valahogy mégsem érzem az igazinak.

Szeretem az olyan történeteket, amik a múltba visznek vissza, főleg, ha London vagy más nagyváros életébe pillanthatok be elképzelve a szegény negyedeket vagy a díszesebbnél díszesebb ruhakölteményeket. Ha meg egyszerre láthatok bele több mindenbe is, az nekem nagy pozitívum. Ebben a könyvben megismerhetjük a szegények sorsát a 19. század végi Londonban, végigkövethetjük hogyan jut el valaki innen Amerikába és csinálja meg a maga szerencséjét, mindezt úgy, hogy a siker felé vezető út jóformán semmilyen akadályt nem gördít elé attól fogva, hogy elhagyja Whitechapelt. Ez az életút az egyik,  amivel nem vagyok kibékülve. A tömény meseszerűsége még a magamfajta álmodozónak is sok.

Az 1988-as években szedte áldozatait a véres Hasfelmetsző Jack, aki rémtetteivel együtt belekerült a történetbe, de nem mint valami mellékes szereplő, akitől retteg egész Whitechapel, hanem mint egy olyan személy, akinek a kiléte megfejtésre vár. Vagyis ezáltal a mesébe vegyül némi vér,  és szükség van a “nyomozói” képességeinkre is, bár ha Donnelly azt szerette volna, hogy csattanjon a gyilkos kiléte, hát nálam nem jött össze. Az tény, hogy remekül “beültette” Jacket a történetbe, figyelve a valósággal való egyezésekre, legalábbis néhányra.

A könyv négyötödéig faltam a lapokat, persze néha ráncoltam a szemöldököm, ha túlságosan hihetetlen részt olvastam, ám az utolsó 100 oldal elég nehézkesen ment a mérhetetlenül sok, ha lehet az eddigieknél is töményebben összegyúrt massza miatt, amelynek szinte minden lépése kiszámítható volt és abszolút nem okozott akkora meglepetéseket, mint ahogy sejtésem szerint kellett volna. Az utolsó fejezeteket napokig tartogattam, és amikor becsuktam a könyvet, arra gondoltam, hogy ebből a sorozatból ennyi elég is volt nekem, és viszem is vissza a második rész elolvasása nélkül a könyvtárba. Erre most itt ülök és nem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszett, ráadásul már a Téli rózsát bújom, persze csak azért, mert kicsit átrendeződtek a főszerepek benne, és talán most nem  lesz minden annyira szép és jó.

Mindent összevetve nem akartam mást a könyvtől, mint egy szelet valósághű múltat, egy élettörténetet és némi izgalmat, amit maradéktalanul meg is kaptam. Szerintem az élettörténet nem tetszése hozza azt az érzést, amitől nem tudom eldönteni, hogy igazából hogyan is állok ezzel a könyvvel. Nagyon tetszett? Vagy nem annyira nagyon? Nem tudom.

]]> http://olvasok.eu/konyv/jennifer-donnelly-a-tearozsa/feed/ 2 http://olvasok.eu/konyv/shan-sa-a-gojatekos/ http://olvasok.eu/konyv/shan-sa-a-gojatekos/#comments Sat, 05 Jun 2010 08:05:43 +0000 Kethy http://olvasok.blintdesign.hu/?p=1609

A gó a szerelem és a sors játéka. Az Ezer Szél nevű kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány találkozik nap mint nap a gótábla mellett. Mindketten nyerni akarnak. A férfi, a megszálló japán hadsereg álruhás tisztje, a háború elviselhetetlen borzalmai elől menekül a játékba, míg a test gyönyöreit éppen felfedező kamasz lány a családi kötöttségek és a szerelmi csalódás elől. Ők ketten még egymás nevét sem tudják, ám akaratlanul is egyre szenvedélyesebb érzelmek fűzik őket össze. Aztán egy végzetes napon lehull az álca…
Shan Sa Pekingben született, ma Franciaországban él. A fiatal kora ellenére máris világhírű írónő nagy sikerű könyvében Kína szépsége és a háború iszonyata, a sokszor hamisan romantikus szerelemkultusz, álmok és rémálmok és a gó titokzatos világa elevenedik meg egy férfi és egy nő szenvedélyes játékán keresztül.

Vegyes érzelmekkel álltam neki ennek a könyvnek. A vegyes negatívabb részét a keleti kultúráktól való idegenkedésem okozta. Az a sok formalitás, tradicionalitás nekem már túl sok. Másrészről pedig az a véleményem, hogy ahhoz hogy otthon lehess egy könyvben nem mindig elég a sztorit olvasnod. Az otthonossághoz kell az is, hogy megértsd azt az egy-egy mondatot, ami a szerző identitásából fakad, ami a sztori szempontjából ugyan nem fontos, de a könyvben való élésed szempontjából igen. És mi adja meg a szerző identitását a saját életszituin túl? A történelem, az irodalom, a kultúra. Ezek nagyvonalakbeli ismerete nélkül nehéz. Így míg nyugodtan veszek kézbe európai vagy még amerikai íróktól is könyvet a kezembe, addig az ismeretlent képző keleti világ pont a fentiek miatt kicsit riaszt.

Vegyes érzelmeim pozitív részét a cím miatt éreztem. Odáig vagyok az elmés játékaikért, rejtvényeikért. És bár a go-t nem ismerem igazán, de remélem egyszer lelek valakit akitől el fogom tudni sajátítani az alapjait. :) (Sőt ezt muszáj is lesz megtennem, mert Móni az ajánlásában – Tőle kaptam ezt a könyvet –, ígért nekem egy partit, amit nem szeretnék visszautasítani. :) )

Nos, hát idegenkedésemmel és csodálatommal felvértezve elindultam a könyv útján. Körülbelül a huszadik oldalon ki is derült, hogy félelmeim nem voltak alaptalanok: Kína – Japán háborúk, rossz császári döntések, katonai mozzanatok elevenedtek meg, melyekhez terjedelmes fülszövegek adták ugyan a mankókat, de azok olvasásához kitérve kiestem a sztori üteméből. Így az elejét elég vontatottnak éreztem. Aztán eljutottunk végre a személyes vonulatokig, amikor már lekötött a könyv, amikor már megfogott annyira a főszereplők személyisége, hogy érdekelt milyen sorsot szánt nekik az író. Bárcsak ne érdekelt volna!

Ennél az óhajnál kellene befejeznem a postot, de sok miértet kapnék, így ezt elkerülendő ismertetem a könyv receptjét, ami azt hiszem bőven megadja a miértekre a választ: fogod a Rómeó és Júliát, belemártod jó sok vérbe, még több értelmetlenségbe, cseppnyi pszichohorrorba, és megkapod A gójátékos-t.

Valentina Ivanova arisztokratikus származású fehérorosz zongoraművésznő, aki eddig csak elit orosz körökben forgott, mígnem a bolsevik forradalom idején, családjával menekülni kényszerül a hazájából. Sok viszontagság után végül Kínában, Juncsow orosz negyedében talál menedéket magának és lányának, Lydiának. A túlélés azonban nehéz műfaj. Valentina titkok, depresszió és alkoholizmus veszélyes örvényébe süllyed. A gyönyörű fiatal nő, férfi csodálóitól kapott ajándékokból, és esélyeken való fellépéseiből próbálja fenntartani magát és leányát.
A tizenhat éves, megfékezhetetlen Lídia, édesanyja tudta nélkül lopásokból egészíti ki jövedelmüket. Amikor a nyughatatlan lány magára vonja a maffia figyelmét, Csang an Lo személyében váratlan megmentőre talál. Az intelligens, vonzó kínai fiú kiváló kungfu harcos. A két különleges fiatal ebben a veszélyekkel teli világban egymásba szeret, s szembe kerülnek Juncsow ádáz triádjával és a városban letelepedett fehér kolónia szigorú korlátaival.
Lydia sorsa tükröződik Theo Willoughby, a brit iskolaigazgató életében is. Theo minden erejét megfeszítve próbálja megőrizni iskoláját és boldog életét gyönyörű kínai szeretőjével, Li Mejjel. A küzdelem során összejátszik Li Mej elhidegült apjával, a Fekete Kígyók Maffia fejével, és miatta belebonyolódik a juncsow-i ópium-csempészetbe is.
A szerző életszerűen festi le Lydia egyéniségét és személyes küzdelmeit a Kínai korrupcióval, és gonoszsággal bemocskolt különleges világban, ahol a gyönyörű és bátor lány nap mint nap keményen küzd szeretteiért.

Nem először jártam úgy, hogy egy olyan könyvet várattam hónapokig, ami nem ezt a sorsot érdemelte volna. Tudtam, hogy jó lesz, hiszen rosszat még nem olvastam róla sehol; tudtam, hogy mások két kézzel kapnának a kötet után, de egyszerűen nem voltam képes rávenni magam arra, hogy kinyissam. Aztán egyszer csak megérkezett az az ismerős sürgető érzés, hogy most azonnal olvasnom kell ezt a könyvet, nem kell más, csak ez a történet, így neki kezdtem.

Mivel a fülszöveget megint figyelmetlenül sikerült átfutni, csak két momentum maradt meg: orosz szereplők Kínában. Az orosz szereplőktől nem tartottam, Kínától annál inkább, de aztán ezen néhány fejezet után túl is jutottam, mert Furnivall stílusa teljesen magával ragadott és nem volt miért aggódnom. Egyrészt remek leírásokkal látott el, másrészt megismertetett Lydiával és az ő történetével, aminek élveztem minden sorát, illetve beleláthattam a múltbeli Kína életébe is, ami megint csak nagyon tetszett.

Az események több szálon zajlottak: hol Lydia, hol Theo, hol pedig Csang an Lo szemével láthattuk a történéseket és mindazt ami bennük zajlott.  Ezáltal átérezhettük egy szegénységben élő orosz lány küzdelmét a megélhetésért, egy kínai kommunista harcát az életért és egy angol iskolaigazgató szenvedését zsarolójától, valamint megismerhettük az 1928-as év Kínáját, ahol a külföldiek lenézik a kínaiakat, a vegyes párokra megvetéssel néz saját népük, és ahol a kínai maffia egyetlen ellenségét sem kíméli.

Az orosz szerető egy néhány oldalas prológussal indult, ezután kellemesen lassan  alakult a szereplők története.  Még ha nem is történt semmi lényeges velük, akkor is élvezetes volt ismerkedni a világukkal, ha pedig izgalmak jöttek azokat Furnivall mindig elnyújtotta egy kicsit, hogy még jobban beleéljük magunkat a bőrükbe, hogy még jobban megfeszüljenek az idegeink és ha éppen úgy adódott akkor még jobban szenvedjünk velük. A könyv kétharmadánál pörögtek fel az események, brutális képekkel találhattuk szemben magunkat. Láttam, hogy már alig van vissza valami és biztos voltam benne, hogy történni fognak még váratlan események, de nem tudtam mik lesznek azok és nem számítottam volna ilyen megrázó dolgokra. Akárhogy is nézem, soha nem unatkoztam olvasás közben, ha nem lett volna ennyire izgalmas a könyv vége, akkor is a kedvenceim közé lépett volna elő.

“Furcsa vagy Lydia Ivanova, tudtad? Minden lány, aki nap nap után az ágyában fekszik egy fehér nyúllal a hasán és háborúról olvas, furcsa.”

Lydiát nagyon megszerettem, így örülök neki, hogy ezzel a könyvvel nem ért vége a története, és még olvashatok róla, hiszen ő nem az a típusú karakter, aki körül nyugalom uralkodik, pláne nem, ha számára új környezetbe kerül, Oroszországba, ahol nem ismer jóformán senkit. Rajta kívül mást nem igazán sikerült megkedvelnem, pedig elég sok szereplőt felvonultatott a szerző. Mondjuk az tény, hogy Csang ellen csak az az egy indokom szól, hogy számomra ő túlságosan kínai volt (itt nem a külsejére gondolok, hanem a magával hozott kultúrára).

Szerettem ezt a könyvet, mert ez egy olyan történet, amit mintha csak nekem írtak volna: volt benne izgalom, szerelem, érdekes szereplők, kaland, ismeretlen kultúra, nyuszi (Szan Jat-szen névvel) és még sorolhatnám. Alig várom, hogy megjelenjen magyarul a következő rész! Azt már nem fogom hetekig mellőzni, ebben biztos vagyok. Már csak azért sem, mert Oroszországban fog játszódni, megint valami olyan helyen, amivel nem minden nap találkozok a modern regényeken.