Gondolná valaki, hogy a Paradicsomban élni dögunalom? Legalábbis Charlotte-nak ez a tapasztalata, mikor végzetes autóbalesete után odakerül. Mígnem izgalmas feladatot kap: visszatérhet a földre… őrangyalként. Ám az örömbe némi üröm vegyül, mert a számára kijelölt védenc nem más, mint hűtlen szerelme, James, aki közvetve felelős az ő tragédiájáért.
Így aztán nem csoda, ha eleinte igazából nem is védelmezni, hanem inkább megleckéztetni szeretné csalfa kedvesét. Charlotte lassanként beletanul az őrangyal szerepbe, segít anyjának, nővérének és legjobb barátnőjének is, ám kis híján öngyilkosságba kergeti Jamest. De minden jó, ha a vége jó… a dolgok jóra fordulnak, és Charlotte is elnyeri jutalmát…

Erre a könyvre egy a Szilvamaggal folytatott “kölcsönolvasás” által tettem szert, amit ezúton is szeretnék megköszönni! :) (Az ő bejegyzését itt olvashatjátok.)

Már nem emlékszem pontosan, hogy miért is akartam annyira ezt a könyvet, de azt hiszem azért, mert a hasonló témájú A mennyország várhat  és a Segítség, kísértet! köteteken olyan jól szórakoztam, hogy bíztam benne, ez a történet is hasonlóan kellemes kikapcsolódást hoz majd. Nos, messze nem azt kaptam, amit vártam, méghozzá negatív értelemben!

Charlotte autóbalesete után kómában fekszik egy dublini kórház intenzív osztályán. Mindent hall maga körül, ám reagálni semmire sem képes egészen addig, amikor is egy fehér fény kíséretében a mennyország egy öregek otthonára (!!!) hasonlító intézményében nem találja magát, ahol is régóta halott édesapja vár rá. Ezután egy rózsaszín-mániás nő az őrangyalok főnöke (!!!) visszaküldi a lányt a földre, és azt a feladatot adja neki, hogy a teljes szívével gyűlölt expasija, James őrangyala legyen. A férfi nem látja Charlotte-ot, ám képes hallani mindazt, amit a lány a közelében összehord, így a pasi rövid időn belül idegronccsá válik. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerül őrangyalunk édesanyja, testvére és barátnője is, akiken ő nagyon szeretne segíteni, csak nem mindegyiküknél tudja mit is kellene tennie. Innentől kezdődhetne a kaland, a móka és a kacagás, ám nekem itt fogyott el a türelmem…

De hogy miért is szenvedtem olvasás közben? A poénok még úgy ahogy rendben voltak, akadt olyan, amin tudtam nevetni, de amikor az írónő úgy érezte, hogy egyes részek amúgy egyértelmű csattanóját meg kell magyaráznia oly módon, hogy Charlotte elkezd az olvasóhoz beszélni, és a szájába rágni a dolgokat, na akkor elgondolkodtam, hogy vajon ki a fene lehet a célközönsége ennek az irománynak?! Aztán még jobban ráncoltam a szemöldököm, amikor egy Anna Frankra történő utalás következett, szintén egy vicces helyzetbe illesztve, és ott meg nem érezte úgy a szerző, hogy el kell mondania, ki is Anna Frank és miért is poénos az ott (pedig gyanítom, hogy nem mindenki tudja kiről van szó). Ezen kívül kiakadtam még Charlotte csökkent értelmi képességén, a nővére által generált helyzeteken, az anyjuk önzőségén, és James a tökéletes-de-bunkó-pasas viselkedésén. Az egyes szálak alakulása érdekes volt, de elrontotta őket az, hogy még a legmellékesebb szereplőkről is muszáj volt a történet szempontjából totál lényegtelen dolgokat megtudnom, míg mindeközben a fő-főszereplőről nem sok minden derült ki. Tulajdonképpen mindenbe és mindenkibe bele tudnék kötni, de akkor sosem fejezném be ezt a bejegyzést.

A könyvre egy hét múlva a borítóján, a címén, és azon kívül, hogy Charlotte ugyanazt a parfümöt szereti, mint én, semmire másra nem fogok emlékezni (de gyanítom a lány neve sem fog eszembe jutni). Túlontúl egyszerű volt itt minden, már kb. 50 oldal után kitalálható a sztori vége, és semmiféle fordulat sem tudott meggyőzni arról (bár fordulatok mondjuk nem is igazán voltak), hogy esetleg mégsem úgy lesz minden, mint ahogy sejtettem. Az ilyet pedig nagyon nem szeretem!

Ezt a könyvet a fülszövege alapján határozottan a “nem szeretném elolvasni” listámra tettem. Ehhez a helyhez valójában nem ragaszkodtam erősen, elég volt annyi, hogy Niki azt mondta, szerinte tetszene nekem Sarah története. Ekkor még azért bizonytalan voltam, de végül Niki bejegyzése teljesen meggyőzött arról, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a könyvet.

Vegyes érzéseim vannak az igaz történetekkel kapcsolatban, mert ha bármiféle borzalmat tartalmaznak, amiről jobb lenne még csak nem is tudni, akkor nem intézhetem el egy legyintéssel, hogy “á, ez csak egy kitalált történet!”. Szeretem néha a homokba dugni a fejem, és tudomást sem venni a rossz dolgokról, csak hát ezt a második világháború eseményei kapcsán nem tudom megtenni. Bár Tatiana de Rosnay könyvének szereplői nem léteztek a való életben, ám a háború miatt átélt szenvedéseik túlságosan is valóságosnak hatnak, így a történet elolvasása után hetekkel később is a holokauszt körül forogtak a gondolataim.

Eddigi olvasmányaimat átnézve nem igazán jut eszembe olyan, aminek a főszereplője megjárta volna a koncentrációs táborok egyikét, és ezeket a szörnyűségeket rajta keresztül ismertette volna a szerző. Nem tudnám megmondani, hogy tudatosan avagy véletlenül kerültem-e el az ilyen témájú könyveket, de abban teljesen biztos vagyok, hogy egy jó darabig megint távol fogom tartani magam tőlük. Túlságosan fájdalmasan hatnak rám a múltnak ezen dolgai, fáj az emberek szenvedése, és a sok borzalom, ami akkor történt. Sarahban ráadásul egy olyan gyermeket látok, akinek sorsa valóban megesett sok-sok ténylegesen létező kislánnyal, és ez még gyomorszorítóbbá teszi az egészet.

Érdekes volt, hogy az események alakulását egy tizenéves francia zsidó kislány szemével követhettem végig a család elhurcolásától egészen addig, ahol a múlt idős szál megszakadt. Egy ártatlan gyerek félelmeivel, értetlenségével, gondolataival nézni végig a sárga csillagos emberek összegyűjtését, bántalmazását, még jobban megviselt, mintha felnőtt főszereplővel éltem volna át mindezt. Sajnos a kislány szála viszonylag hamar véget ért, így a jelenben nyomozó Julia tönkrement házasságának napjai kerültek az előtérbe, ami engem se nem érdekelt, se nem kötött le. Ezekben a fejezetekben is a Sarahról szóló információkra szomjaztam, tudni akartam a kislány életének minden részletéről, és csak remélni mertem, hogy több rosszal már nem sújtja az írónő, mint amennyit már eddig is kapott. Mindvégig rettegtem azoktól a részektől, ahol a rémült Sarah bőrébe kellett bújnom, és a deportálás szörnyűségeit kellett látnom, görcsben volt a gyomrom, hogy mi fog történni vele és a kisöccsével, és hogy mekkora fájdalmat  érezhetnek a szüleik. Borzongtam, reménykedtem és sírtam.

Biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek egy-két mozzanata még nagyon sokáig elkísér majd. Azt is tudom, hogy a Sarahról szóló emlékeim lassan elhalványítják majd Julia szálát, és valószínűnek tartom, hogy Juliát el is fogom felejteni a későbbiekben, mert ez a történet nem róla szólt, még ha az ő problémái több oldalt is kaptak, mint kellett volna. Onnantól, hogy megszűntek a múlt fejezetei, és előtérbe került Julia, kicsit megkopott az érdeklődésem, de azért ekkor is voltak olyan részek, amik elgondolkodtattak. Például hogy én hogyan viselkedtem volna miután az otthonom ablakából végignéztem a zsidók elhurcolást; tudnék-e egy olyan lakásban élni, ahol olyan szörnyűség történt, mint Sarah családjával; vagy hogyan érezném magam, ha ellátogatnék egy jelenleg múzeumként működő koncentrációs táborba?

Sajnálom, hogy a történet nem végig Sarah szemével láttatta a lány életének alakulását. Tulajdonképpen ez rontotta le az értékelésemet. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy el kellett olvasnom ezt a könyvet, bár azt hiszem nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire sokkolni fog lelkileg. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy a holokausztos fejezetek borzalmainak részletességét elviseljük, és hogy merjük látni mi is történt 1942. júliusában azon a bizonyos napon Párizsban, a Vélodrome d’Hiverben (Téli Kerékpárstadionban)!

A Sarah kulcsából film is készült. Ahogy keresgéltem, találtam egy másik, szintén a párizsi razziát feldolgozó filmet: La Rafle címmel, aminek megnézést még egy kicsit halogatom.

Annyi csajos, romantikus könyv került hirtelen a közelembe, hogy megfogadtam olyan olvasási sorrendet választok, hogy egy rózsaszín, egy más. A Jégbezárt szívek erőteljesen a pink irányvonalat képviselte, így most a valami más kategóriából kellett szemezgetnem. Na de mit? – álltam tanácstalanul az esetlegesen szóbajöhetők előtt, mert klasszikus krimihez nem volt kedvem, a modern krimibe összevissza nyüzsögnek – jó igen, nyűgös voltam; és talán pont ezért jött egy olyan képtelen ötlet, hogy katasztrófa-könyvet kéne olvasni.
Ez már csak azért is hülyeség, mert az ilyen tipusú filmek nem éppen a szívem csücskei. Persze azért egy-két kötelező alkotás akad, mint az Armageddon, a Dante pokla, a Daylight, a Holnapután és még biztos hosszan lehetne sorolni – a filmeket, de könyvbe ilyet még nem olvastam, és most kedvem volt. Sőt, ami a legfurcsább, még találtam is. Legalábbis így tűnt…
A Forgószél cím – nekem legalábbis – egy tornádós katasztrófa képét sejtette. Hát sokat ugyan nem tévedtem, és mégis. Ez a könyv sokkal inkább volt politikai, háborús könyv, mint katasztrófás. Itt a hurrikán inkább “csak” egy veszedelmes fegyver volt, mint központi probléma, annak ellenére, hogy mégis a központban volt. Na jó tudom, ez így egyre értelmetlenebb, de ez csak azért van, mert az egész könyv furcsa volt. Minden mozzanata kiszámíthatónak tűnt, de az eloszlása miatt meg mégis váratlan volt. Középszerű volt, de érdekes formában tálalva. Nem azt kaptam amit vártam, és valahogy mégis azt. Aki már végképp nem tud követni, de meg akarja érteni miről is dadogok, mindenképpen vegyen a kezébe egy Bagley könyvet, és szerintem megérti. Nem tudom miért van ez a fickó ennyire mellőzve, mert valamit nagyon tud, csak nem tudom még mit.
Mindenesetre, ha belebotlok még valamikor a jövőben, nem fogom elkerülni, mert meg szeretném fejteni. Persze ha esetleg valakinek ez már sikerült, akkor várom a megoldásokat. :)

Amikor először hallottam erről a könyvről, csak legyintettem egyet, hogy “á, ez nem kell nekem”, így nem is vártam a megjelenését. Azt gondoltam, hogy nagyon hasonló lesz, mint az írónő előzőleg megjelent története (Felszáll a köd), ami végül mégsem tetszett nekem annyira, mint szerettem volna. Aztán egy unalmas karácsony előtti munkanapon beleolvastam a facebookon az első 60 oldalba, és odaragadtam a monitor elé. Azonnal a magaménak akartam tudni a kötetet!

A történet 1913-ban kezdődik, amikor is egy négy éves kislányt feltesznek egy a Londonból Ausztráliába induló hajóra. A csöppséget hordók között bújtatják el, meghagyva neki, hogy titokban kell tartania a nevét és szüleinek kilétét. A hajó elindul, a kislány pedig teljesen egyedül marad kis fehér bőröndjével. Olyan sejtelmesen írta le az írónő a gyerek elbújtatásának és eligazításának körülményeit, hogy úgy éreztem megpukkadok, ha nem tudom meg az okát annak, hogy miért kellett egy ekkora kislányt rejtegetve, titkolózva, de legfőképpen egyedül útnak indítani! Nem Kate Mortonról lenne szó, ha nem sok-sok-sok mesterien megírt oldal múlva derülne mindenre fény! De annyira jó volt olvasni a könyvet, hogy tőlem akár még tovább is tarthatott volna mire minden kirakódarabka a helyére kerül!

Nell – ezt a nevet adta neki a kikötőmester és a felesége – 21 éves korában tudja meg, hogy őt csak örökbe fogadták. Innentől a lány megváltozik, nem találja a helyét a családban, így mindenképpen ki akarja deríteni, hogy kik is voltak az igazi szülei. Nyomozni azonban csak jóval később, 1975-ben kezd el, ekkor kerül ugyanis a kezébe kicsi gyerekbőröndje és annak tartalma, a különleges mesekönyv, amit Eliza Makepeace írt. Ez a kötet lesz az, amivel útra kell, hogy kiderítse honnan is származik ő valójában. 1976-ban megszakítja  kutatásait, mert unokája, Cassandra hozzáköltözik, és mivel neki kell felnevelnie a kislányt, a jelent a múlt elé helyezi. Nell végül úgy hal meg, hogy nem tudja kik is voltak a szülei, ennek kiderítését Cassandra folytatja aki végül 2005-ben felfedi annak a bizonyos 1913-as évnek minden titkát.

A történetet Morton több szálon, az időben folyton összevissza ide-oda ugrálva tárja elénk. Lassan adagolja az információkat, hagyja, hogy az olvasó megpróbálja saját maga kitalálni, hogy mi is történhetett, ehhez pedig egészen 1900-ig megy vissza az időben. A múlt fejezeteiben a Mountrachet család hol egyik, hol másik tagján keresztül láthatjuk a történéseket, ahol is fő helyszínül a labirintussal, mesés kerttel és szirti-lakkal rendelkező tengerparti Blackhurst birtokuk szolgál. A másik két szálat Nell (1975) és Cassandra (2005) nyomozása adja. A fő vonal egyébként Cassandráé, aki Nell jegyzeteiből, Rose Mountrachet albumaiból, egyéb forrásokból és szimpatikus mellékszereplők segítségével tudja meg, hogy ki is volt az ő dédnagymamája és dédnagypapája.

Ahogy egyre több mindenre derült fény, úgy lettem egyre izgatottabb, hogy mi is történhetett 1913-ban. Mindig volt egy verzió a fejemben, amit kicsit átszabott egy-egy újabb információ, de valójában tényleg csak a végére állt össze teljesen a kép a számomra. Nem mondom, eléggé sokkoló volt még úgy is, hogy már nagyjából sejtettem mi is lesz a lezárás.

Imádtam ezt a könyvet! Szerettem a múltban időzni, látni az 1900-as évek szegényeinek és gazdagainak életét, élveztem a jelenkori nyomozást, elvarázsolt a Blackhurst birtok és úgy egyben minden. Amin egyébként a leginkább elcsodálkoztam, hogy néha a történetet a Nell könyvében található különleges tündérmesék egészítették ki díszes oldalszegéllyel. A legelsőt nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült, hogy ezekben több kisebb-nagyobb részlet is kapcsolódik a rejtélyhez.

Eddig A csodálatos Waverley-kert volt az a könyv, amit mindenkinek ajándékként ajánlottam, vagy adtam, innentől viszont ez a kötet veszi át a helyét!

Játéknak, internetes szappanoperának indult, de „kinőtte” magát: igazi, fordulatos, élvezetes humorral átszőtt regény lett belőle, az élet sírni-, nevetni- és főleg szeretnivaló dolgairól.

Bár Csajok a címe, valójában a pasikról (is) szól: a női-férfi kapcsolatok, a barátság és az „önmagunkra találás” könyve. Magunkra ismerhetünk a három hősnőben, Hannában, Móniban és Flórában, ahogy helyüket és boldogságukat keresve csetlenek-botlanak az életben. Ismerősek a problémáik, legyen szó akár mellplasztikáról, akár állás- vagy partnerkeresésről, netán lombikbébiprogramról, vagy esetleg „csak” egy kutya elhelyezéséről. A pasik bepillantást nyerhetnek a szigorúan női témákba, megtudhatják, igaz-e: a szó többnyire róluk folyik ezen a Vénusz nevű bolygón… És persze a Csajok párkapcsolati kézikönyvnek sem utolsó, hiszen minden hiba, ballépés felsoroltatik benne, amit egy nő és egy férfi elkövethet a szerelemben. És persze recept is adatik, hogy mindez hogyan tehető jóvá…

Nem tudom ki mennyire vagy hogyan látja ezt – saját véleményem szerint nincs olyan szituáció, amiben kisebb-nagyobb százalékban ne játszana szerepet az emberi elfogultság… Ez is egy ilyen. Tudattalanul, de biztos, hogy előfordult már velem, hogy magyar szerző könyvéről kicsit többet, kicsit máshogy írtam, csupán csak mert honfitársról volt szó. Persze akadt ellenpélda, és hát gondolom nem okozok megdöbbenést azzal ha elárulom ez is az lesz.

Nem szoktam nagyon véleményeket olvasni bejegyzéseim megírása előtt, de erről a könyvről véletlenül került a szemem elé pár, amiben bizony volt nyomdafestéket nem tűrő pocskondiázás is. Nos, idáig azért nem szeretnék elmenni, de tény, hogy sok értékelhető dolog nincs ebben a könyvben, még akkor sem, ha “internetes szappanoperának” indult. Nem vagyok pesti, és nem tartozom a felső tízezerbe se, ez tény, de ha elképzelem ezeket a társadalmi rétegeket, a könyv szereplőit, akkor se tudom egyikbe se tenni. Sőt semelyik másikba se. Olyan irracionális, olyan nem magyar; sokkal inkább beszélhetnénk  amerikai klón magyarokról akik meg ugye nincsenek, ettől már megfoghatatlan a történet.

Aztán ott a humor, ami elvileg az egész könyv mozgatórugója kéne legyen, de csak kéne, ugyanis helyenként annyira erőltetett, hogy az tönkreteszi a kevesebb számú jó poént is. Így egy-egy gyenge mosolynál többet nem tudott belőlem kihozni ez a Fejős “remek”.

Nem is tudom, talán ha írónőnk nem ragaszkodna ennyire a magyar szereplőkhöz, és ezt az egész történetet egy külföldi bagázsra írja meg, tényleg amerikaiakra, vagy angolokra, akkor lehet jobban megfogott volna. Akkor talán több poén betalál, akkor talán az ember fejében nem kondult volna meg párszor az “ugyan már” harang. Persze ez mind csak talán, de egy biztos, ez a könyv nem jegyváltás volt a következő Fejős Éva kiadványhoz.

1929. Oroszország. A fehérorosz arisztokrata származású Lydia Ivanova élete veszélyben forog. Az emberek a besúgóktól és munkatáboroktól való félelem állandó árnyékában élnek. Senkiben sem lehet megbízni. A zabolátlan, „rókalelkű” Lydia, édesapja Jens Friis keresésére indul. Sokáig úgy hitte, hogy az apját megölték a bolsevikok, amikor még öt éves kislány volt. Nemrég azonban megtudta, hogy egy szibériai munkatáborban mégis életben van. Vele tart féltestvére Alekszej és a család barátja Liev Popkov, a hatalmas kozák is. Jelenlegi lakhelyükről, a Kínában lévő orosz negyedből indulnak el a veszedelmekkel teli több ezer kilométeres utazásra, hogy átszeljék a hatalmas, hófödte Oroszországot. Az utazás során azonban Lydia lelke képzeletben folyamatosan szerelméhez, Csang An Lohoz tér vissza, aki Kínában maradt. Lydia, Oroszországban összebarátkozik Antoniával, a munkatábor vezetőjének bánatos, vonzó feleségével és az ő segítségével próbál kapcsolatba lépni az édesapjával.
A rengeteg viszontagság közben azonban Lydia olyan megdöbbentő titkot őrizget, amely a történet végén egészen más megvilágításba helyezi az eseményeket…

Régen írtam már félbehagyott könyvről, ami nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen az életemben, hanem azt, hogy lusta voltam róluk említést tenni. Mert egyébként azt tudni kell rólam, hogyha valami nem tetszik, akkor azt általában félreteszem a későbbiekben adva neki még egy esélyt, vagy eltemetve a többi könyv közé. Lehet elhamarkodott ötlet létrehozni ezt a bejegyzést, de mivel a közeljövőben nem tervezem a Lydia titkának elolvasását, gondoltam írok róla néhány sort.

Lassan kezdett el kibontakozni a történet, csigamód lassan. Az Orosz szeretőben megismert Lydia, Liev és Alekszej a kötet végén vonatra szálltak, hogy Oroszországba menjenek, és azóta is úton vannak. Ez a vonatozás az orosz táborhoz nem volt túlságosan izgalmas, mint ahogy azok a részek sem, ahol a tőlük elszakadt, ezért külön szálon futó Csang életének alakulását láthatjuk. Nem kicsit unatkoztam közben, és azt vártam mikor jönnek már a meglepetések, az izgalmak, de azok valahogy nem jöttek, és így még türelmetlenebbé váltam. Annyira vontatott lett az egész, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet, és azon kaptam magam, hogy újra és újra el kell olvasnom egy-egy mondatot vagy bekezdést, hogy képben legyek.

Nem csak a cselekmény alakulása volt kiábrándító, hanem a szereplők átváltozása is. Szerintem aki olvasta az Orosz szeretőt, ő ott megkedvelt egy melák nem túl eszes Liev Popkovot és egy vörös kis démont, Lydiát. Popkov alakja itt annyiban lett másabb, hogy az amúgy “ököragyú” férfi megmutatta értelmes arcát is. Nagy sajnálatomra viszont Lydia már nem ragyogott, elszürkült, magába zárkózott, mintha nem is Lydia lenne. A nagy lelkesedés, amivel útnak indult, teljesen eltűnt, és egyfajta búskomorság uralkodott el rajta, ami bár illett az orosz hideghez, de nem illett Lydia korábbi alakjához.

Tehát ezek után úgy döntöttem, hogy feladom. Azt még nem tudom, hogy végleg-e vagy csak egy időre, de azt tudom, hogy a Szentpétervár ékkövének adok majd egy esélyt, mert azért Lydia szüleinek történetére kíváncsi vagyok.

Kívánj bármit… de vigyázz, mert akár valóra is válhat! És végül ott találod magad álmaid kellős közepén, csak valahogy semmi sem olyan, amilyennek szeretted volna. Mint a vonat, amelynek rosszkor állították át a váltóját, és amely örökre megváltoztatja Melissa Hill három hétköznapi hősnőjének az életét. Csak a véletlenen múlik, hogy Rosie, Dara és Louise közül csak az egyikük sérül meg a balesetben, a következmények azonban mindhármuk számára végzetesek…
Rosie bármit kész megtenni, hogy két felnőtt gyermekét boldognak lássa. Viszonzásként azonban nem kap mást, csak mellőzöttséget: kapzsi lánya és mogorva fia egyre inkább megkeserítik életét. Vajon sikerül a sarkára állnia és megtalálnia a saját boldogságát?
Dara évek múltával sem képes feledni élete szerelmét, ám engedve a szülők és barátok unszolásának, végül hozzámegy egy férfihoz. Előző kedvesét azonban képtelen kiverni a fejéből, férje megmarad örök másodiknak. Pár hónapnyi házasság után aztán újra felbukkan életében a rég nem látott nagy Ő.  De vajon érdemes ezért felrúgni a házasságát?
Louise-nak látszólag minden vágya teljesült: megszabadult húsz kiló súlyfeleslegtől, új barátnőkre tett szert, állandóan eljár otthonról. Ám az autóbalesete után rámaradt, csillagászati kórházi számlák visszafizetése és a kicsapongó életmód egyre nagyobb adósságokba sodorják. Mégis képtelen nemet mondani barátnőinek, csatlakozik hozzájuk a pénzszórásban, nehogy elveszítse őket és magára maradjon. Talál-e kiutat, vagy adósságai végleg maguk alá temetik?
Három nő, akik között csak a véletlen teremt kapcsolatot. Mégis: lehetnének egymás tükörképei. Ábrándozók, naivak, átverhetők. Amíg közbe nem szól az a bizonyos véletlen…

Amikor Niki írt erről a könyvről, akkor már itt várakozott nálam a polcon. Nem azért került oda, mert annyira érdekesnek találtam a fülszöveget, hanem azért, mert éppen bent volt a könyvtárban és nem akartam otthagyni. Már azon gondolkodtam, hogy visszaviszem anélkül, hogy belelapoztam volna, de aztán Niki meggyőzött, hogy nekem ezt olvasnom kell, még akkor is, ha kicsit fájni fog.

A történet egy dublinba tartó reggeli vonat balesetével kezdődik, amit egy rózsaszín kabátos lány szemén keresztül élünk meg. Ekkor még nem tudjuk, hogy kik lesznek a főszereplők és hogy ki közülük a rózsaszín kabátos lány. Ezután visszamegyünk az időben és nyomon követjük három nő, Rosie, Dara és Louise életének alakulását egészen a tragédia napjáig. Mivel én figyelmetlen fülszöveg olvasó vagyok, nem tudtam mit várhatok ettől a vonat szerencsétlenségtől, tehát végig azon gondolkodtam vajon a főszereplők közül kinek lett súlyos sérülése vagy netalántán ki halt meg. Ezt nem is bántam, mert hol ilyen, hol olyan megoldások jutottak eszembe a nők problémáira, és ettől szerintem még élvezetesebb volt egyre közelebb jutni az utolsó oldalakhoz.

Amikor elkezdtem az olvasást azt hittem, hogy ez egy könnyű kis történet lesz, amolyan “mit vegyek ma fel?”, “úristen két pasiba is szerelmes vagyok” féle, de már az első szereplő, Rosie életénél sejteni lehetett, hogy nem, ez valami más lesz, valami komolyabb. Szerintem mindenki érezte már magát mellőzöttnek, megfelelni akarónak, és ezek elérésében képesek voltunk akár vak módon hibát hibára halmozni csak hogy más szemében olyanok legyünk, mint amilyennek látni szeretnének minket. Nincs ez máshogy a szereplőinkkel sem: Rosie nem tud nemet mondani a gyerekeinek, még akkor sem amikor már egyértelmű a számára, hogy kihasználják; Dara igyekszik jó feleség lenni, de mindeközben egy másik férfiról fantáziál, mert más megfelelni valakinek, akit teljes szívéből szeret és más olyannak, akit nem; Louise-t pénzszóró barátnői viszik anyagi gondokba, mert a lány annyira szeretne barátokat magának, hogy más nem is érdekli (csak amikor már baj van), mint hogy ne legyen egyedül.

Az egyes élethelyzetek, amiket Hill teremtett bárkire igazak lehetnek, és ettől jó olvasni. Volt, hogy én voltam a naiv kihasznált, vagy éppen ellenkezőleg, én voltam az álnok kihasználó vagy a szerettét elvesztő, hatalmas fájdalmat érző nő. Könnyedén bele tudunk bújni a szereplők bőrébe, és mivel csak rajtuk keresztül látjuk a világot, a többieket, nem nehéz levonnunk a magunk következtetéseit, hogy mit kellene nekünk máshogy csinálnunk az életben, mire kellene jobban odafigyelnünk. Ezért is volt fájdalmas ez a könyv, nem csak az fájt, ami a nőkkel történt, hanem az, hogy néha olyan hibáimra világított rá, amiken elszégyelltem magam.

Nem tudnék 5 pontot adni a történetnek, mert érdekes volt, tetszett, de valahogy a szereplők már túlontúl naivra sikeredtek, ami egy icipicit bosszantott is néhol. A könyv végével sem voltam kibékülve, mert a baleset után minden olyan fordulatot vett, hogy talán azon a csütörtöki reggelen kellett volna elbúcsúznom a történet összes szereplőjétől, és nem pár héttel később.

Most már “csak” 11 olvasnivaló maradt a a Csökkentsd a várólistádat 2011! polcomon! :)

A tizenhat éves Mattie Gokey sok minden szépről álmodozik, ám arra, hogy álmait megvalósítsa, igen csekély a reménye. Nagy szüksége van pénzre, ezért elszegődik kisegítőnek a Glenmore Szállodába. Az egyik szállóvendég, Grace Brown arra kéri, hogy égessen el egy levélköteget. Ám amikor Grace élettelen testét kiemelik a tóból, Mattie rájön, hogy a levelek feltárják egy gyilkosság valóságos és kegyetlen hátterét.
Az 1906-ban történt gyilkosság Theodoe Dreisert arra ihlette, hogy megírja az Amerikai tragédiát. Jennifer Donelly díjnyertes műve románcból, történelemből, valamint rejtélyes gyilkosságból ötvöződik megindító valóságos és teljesen eredeti regénnyé.

Ez a könyv szerepelt a karácsonyi kívánságlistámon, ám mivel a fülszövege olyan semmit mondó volt, és nem ismertem az írónőt sem, inkább másmilyen kötetek felé tereltem anyut a boltban. Aztán egy könyvtári látogatásom alkalmával kikölcsönöztem A tearózsát és a Téli rózsát, és amikor befejeztem őket, Donnelly is felkerült arra a bizonyos “mindent olvasni akarok tőle” listára.

A borítón levő tartalom alapján nem számítottam különösebben érdekes történetre. Arra gondoltam, hogy a főszereplő, Mattie biztosan nyomozni kezd majd a tónál történt gyilkosság után, és ez fogja kitenni az oldalak nagy részét. De szerencsére a gyilkosság csak az egyik szála volt ennek a remekül megírt könyvnek, inkább az a része, ami talán annyira nem is érdekli az olvasót, mert a másik, Mattie életének alakulása sokkal inkább magával ragadja az embert.

Mathilda Gokey egy szegény család második gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesanyja korai halála után nyakába szakad a háztartás, a farm körüli teendők és három húga nevelésének minden gondja, ezért nem sok ideje marad arra, amit a legjobban szeret: hogy fogalmazásfüzetébe írja saját történeteit. Mattie nem egy mindennapi vidéki lány, őt nem érdeklik a tehenek, csirkék, a föld, ő minden örömét az olvasásban, a tanulásban leli, így kilóg  környezetéből azzal a szándékával, hogy egyetemre szeretne menni. Ahhoz azonban, hogy ez az álma valóra váljon, pénzre van szüksége, amivel sajnos nem rendelkezik, ráadásul édesapja sem támogatja ötletét, hiszen a lány munkájára nagy szüksége van a családnak, és nem mellesleg apja szerint a tanulás hiábavaló dolog. Vajon mit tehet egy ilyen helyzetben Mattie? Mondjon le az iskoláról és legyen belőle gazdaasszony sok kis poronttyal a nyakán, mint Minnie barátnője? Vajon mi az ő sorsa?

A történet azon a napon kezdődik, amikor a Glenmore szálloda közelében levő tóban holtan találják a korábban csónakázni induló Grace Brownt, aki egy férfi ismerősével evezett ki. Minden dolgozót megrendít a dolog, ráadásul Mattie-nél ott vannak Grace levelei, amit a lány kérésére el kellene égetnie, ám akárhányszor megkísérli a feladatot, mindig kudarcot vall, és végül úgy dönt beleolvas Grace levelezésébe. Miközben Mattie olvas, addig vissza-vissza megyünk az időben, megismerkedünk főszereplőnk mindennapjaival, megtudjuk mik az álmai, átéljük vele az első szerelmet, és szép lassan eljutunk a tragédia napjáig, ami Mattie életére is hatással van.

A jelen idős szál egy napot fog át, a múlt idős rész több hónapot, ezért nem értem, hogy miért a gyilkosságra helyezték a hangsúlyt a fülszövegben. Egyébként Grace Brown esete valós, tényleg megtörtént esemény, amit Donnelly beleépített saját történetébe. Az írónő szereti ezeket a megoldásokat, nem ez az egyetlen olyan regénye, ami valóban megtörtént dolgot tartalmaz. Emellett azt is élveztem, ahogy a különféle írókat például Miltont és Austent kritizálta ebben a regényben (a Miltonos dolgokkal amúgy én is egyetértek, “kellemes” emlékek fűződnek hozzá).

Szerettem olvasni, ahogy Mattie elmeséli a történetet. Ő egy igazán különleges lány az én szememben: erős jellem, szókimondó, művelt, álmodozó és bár szegény, mégsem a gazdagság, a szép ruhák azok, amiket ő nagyon szeretne, hanem egy kevés pénz, amivel New Yorkba mehet, hogy író válhasson belőle. Megkedveltem ezt a 16 éves lányt, és sajnálom, hogy el kell tőle szakadnom, jó lenne még olvasni róla. Néha egyébként Montgomery Anne Shirleyjére emlékeztetett.

Sok pozitív véleményt olvastam erről a könyvről,  többen írták, hogy ez Donnelly eddigi legjobb munkája, és ezzel én is egyetértek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan sorrendben kerültek a kezembe a művei, amilyen sorrendben elnyerték a tetszésemet. Vajon lehet ezt még fokozni? Remélem, hogy igen. Jó lenne, ha az írónő negyedik könyve is megjelenne magyarul, én biztos azonnal beszerezném.

Az első személyben elmondott regény, amely mögött egy vélt vagy valós gyilkosság húzódik meg, a szerelem, a féltékenység, a gyűlölet és a bosszú lélektani története. Csak annyit tudhatunk meg az eseményekből, amennyit az elbeszélő, a halott asszony szeretője ismer és mondhat el, mégis lassanként körvonalazódik nemcsak az ő, gyilkosságra késztető lelkiállapota, de a másik két szereplő, az asszony és a férje jelleme és e furcsa szerelmi háromszög tragédiája.

Kethy korábban azt mondta, hogy többnyire nekem jut a “népszerű irodalom” és az övé a “népszerűtlen”. Ezzel nem értek egyet, és hogy rácáfoljak erre a kijelentésére, most egy 1988-ban kiadott Nemere könyvről fogok írni. Bár hozzá kell tennem, hogy Kethy ajánlása nélkül biztosan nem vettem volna a kezembe ezt a regényt, tehát nélküle valószínűleg még mindig a nagymamám egyik polcán porosodna.

A történet különleges, időtlen, izgalmas, a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal, de valahogy mégsem az én könyvem. Nagyon nehezen haladtam vele, holott az oldalak száma alig haladta meg a 150-et, ami normális esetben maximum két napot jelentene. Lelkesen kezdtem bele az olvasásba, és a végén nagyon lelkesen tettem le, hogy “hú, vége”. Pontszámban mégsem értékeltem annyira le, mert ha mesélni kell róla, akkor több a pozitívum, mint a negatívom.

A regény középpontjában egy szerelmi háromszög áll, melynek résztvevője Anna, a férje Danai mérnök és a szerető, az Író (nem derül ki a neve, így olyan, mintha maga Nemere lenne ez az alak). Minden történést az Író szemén keresztül láthatunk, általa ismerhetjük meg Annát, szerelmük történetét, végét, és az utána következő hónapokat. Ezáltal az események két szálon futnak: a jelen idős szálon főszereplőnk gondolataiba láthatunk bele, akinek mindennapjait a mérnök ellen érzett gyűlölet tölti ki, míg a múlt idős szálon az Anna kapcsolat alakulását követhetjük végig. Számomra ez utóbbi volt érdekesebb, mert szerettem a szereplőkkel a múltbéli Budapesten kávézókban, parkokban ücsörögni, érezni a nyár, az ősz hangulatát, látni hogyan változik a kapcsolatuk a nő merev elutasításaiból szenvedélyes szerelemmé.

Nem hiába tettem azonban ezt a fekete képet a bejegyzésbe: ilyennek érzem ugyanis a szereplőket. A nő alakja minden porcikájában tökéletes, az a fajta, akiből már csak elvétve akad egy-két ritkaság; aki mindig csinos; soha nem káromkodik; visszafogott;  keveset beszél; hagyja, hogy a férfi udvaroljon neki, de ő soha nem tesz semmilyen visszajelzést  felé, folyton elhúzódik, tiltakozik, és ettől valahogy nem tudtam pozitív szereplőnek elképzelni, csak egy üres tökéletességnek, egy negatív valakinek. Az Író pedig azért csak egy körvonal, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is szó esett volna arról, hogy milyen színű a haja, a szeme, mindig csak az hangsúlyozódott ki, hogy helyes, jóképű férfi, aki után elepednek a nők. Ha Anna üres, akkor az Író totálisan kitöltött, már már túl sok is, amit megtudunk róla, de ugyanakkor sötét, sötéten gondolkodik, teljesen megszállja az őrültség, hogy neki meg kell ölnie Danai mérnököt.

Azt írtam a történet különleges: Anna és az Író szerelme nagyon szépen van megírva, látjuk benne a férfi elepedését a nőért, Anna kételkedését, hogy vajon legyen-e belőle házasságtörő; a történet időtlen: ha a bakelitlemez nem lenne említve annyiszor, akkor minden ráhúzható lenne a mai világ “kinézetére”, illetve a téma,  a szerelmi háromszög ma is része sokak életének; izgalmas: akarjuk tudni, hogy mi történt Annával és mi fog történni Danaival; a nyelvezete tele van tűzdelve szebbnél szebb mondatokkal: pl. “A jégkocka üresen csörren a pohár alján, nincs miben úsznia, meghal hát.”, de mégsem az én könyvem…