<Harmincéves helyes fickó, és Isten a legjobb barátja. Ami rendszerint nagyon jól jön az embernek, de főleg akkor, ha álmai nőjével találkozik, aki a Sorbonne hallgatója, míg ő maga csak egyszerű eladó egy szexshopban. “E történet nulladik évében két személlyel találkoztam, akik fenekestől felforgatták az életemet: Istennel és Alice-szal. Az Isten, nos, Ő elképesztő, mindenható, figyelmes, törődik az emberekkel, és néha meglepő humorérzékről tesz tanúságot. Alice pszichológushallgató, aki örökre rabul ejtette a szívemet, amikor először rám pillantott. A szerelmünk olyan páratlan, egyedül való és erős, hogy minden perce ritka kincs, és gyökeresen megváltoztatja azt, aki átéli. És az Isten? Beszélgetek vele, nevetünk, elmélkedünk és vitatkozunk, s Ő mindig velem van, életem legsötétebb perceiben is. Isten olyan szórakoztató és elbűvölő haver, hogy sokszor elfelejtem, ki is Ő. Bár egy kérdés vele kapcsolatban még válaszra vár: miért én? Miért engem választott az összes ember közül a legjobb barátjának?”

Ez a könyv már hosszabb ideje fent volt a kívánságlistámon, de azt azért hozzá kell tenni, hogy ez annyit jelentett csak, hogy ha az utamba kerül elolvasom, de hajtani semmiképpen nem fogom. Ennek oka, hogy a cím némi kis iróniája felkeltette ugyan az érdeklődésem, de a valláshoz való viszonyom lohasztotta is azt.

Az, hogy írok róla, elárulja, hogy igen egyszer csak belebotlottam a könyvbe, méghozzá egyik kedves tanítványomnak köszönhetően, aki kölcsönadta. Hát mit mondjak, 50 százalékban azt kaptam amit vártam, a másik 50-ben pedig valami nagyon mást. Az első fele, a cím sugallta ironikus humor, ami olykor átcsapott szarkasztikusba, de arra is vevő vagyok, úgyhogy a könyv sziporkái teljesen kikapcsoltak, megmosolyogtattak. A maradék 50% meglepett. Több szempontból is. Meglepett a sztori. A cím véletlenül sem tudja sejtetni, hogy a könyvvel egy olyan sztorit kapunk, ami mára mondhatni egy átlagos, sokszor és sokféleképpen feldolgozott történet.  De ez a könyv mégis egy olyan tálalási forma, ami abszolút új megközelítés. Ez pozitív.

De ami nekem a legpozitívabb az a könyv istenképe. Tetszik ez a filozófia. Tetszik ez az újfajta halál utáni felfogás. Tetszik az istenlét újfajta megmagyarázása. Tetszik a hívő ember újszerű definíciója. És ami a legjobban tetszik: ez a – ha fogalmazhatok így – vallás nélküli vallásosság.

Természetesen nem én lennék, ha nem találtam volna negatívumot. Persze, ez csak ilyen kákán is csomót keresek történet, de azért egy észrevételt muszáj tennem: egy dolog nem nyerte el a tetszésem csupán: a kelleténél többször leírt obszcén szavak. Kellettek a könyvbe ilyenek, vitathatatlan: nagy falakat akart az író nem csak megrengetni, ledönteni is, ezért kénytelen volt ilyen eszközökhöz is folyamodni. Viszont párszor úgy éreztem, hogy néha kicsit többet használta ezt a fajta fegyverarzenált, az elegendőnél. De üsse kő, ennyi tetszikért elnézem… :)

Pilar, a 28 éves joghallgató megcsömörlik napjai egyhangúságától, és gyerekkori barátjával, elhatározza, hogy megkeresi azt a csodát, amely megváltoztatja életük egyhangúságát. A fiú abban a Varázslatos pillanatban hisz, amelyet Isten azért ad, hogy megváltoztassunk mindent, ami boldogtalanná tesz. Pilar elkíséri barátját csodakereső útján a Francia-Pireneusokba, ahol egyre jobban erőt vesz rajtuk a szerelem isteni és megváltó ereje. Melegséggel, bölcsességgel, örömmel és váratlan szomorúsággal teli szerelmük története varázslatos megjelenítése azoknak a végtelen lehetőségeknek, amelyeket az élet arra kínál, hogy nyitott szívvel tudjuk befogadni a csodákat.

A könyvet Kethytől kaptam a szülinapomra. Nem igazán tudom, hogyan jutott eszébe pont Coelho könyvet ajándékoznia nekem, de tény, hogyha ő nem tette volna, akkor én magamtól biztos nem vettem volna a kezembe az írótól semmit. Nem mintha nem jutott volna eszembe már sokszor, hogy ezt vagy azt a művét jó lenne elolvasni, de mindig lebeszéltem róla magamat, hogy Coelho nem az én műfajom.

Mint kiderült, nem is! Már a bevezetésből sejtettem, hogy ez a történet nem nekem való, de Kethy biztatott, hogy ne legyek már annyira negatív, adjak egy esélyt a könyvnek. Gondoltam ezen ne múljon, elolvasom én ezt még akkor is, ha már az első pár oldalon többször szerepelt vallással kapcsolatos mondat, mint ahogy azt az én “elég, most rakom félre a könyvet” tűrési küszöböm bírta volna. Hősiesen végigszenvedtem a főszereplő, Pilar életének egy hetét, és örülök, hogy nem hosszabb időszakát kellett átélnem…

A regény Pilarról és gyerekkori barátjáról, Ő-ről (nem rémlik, hogy valaha is említésre került volna a neve) szól. A két fiatal hosszú idő után találkozik újra egymással, majd a férfi kérésére a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének kapcsán együtt töltenek néhány napot a francia hegyekben. Ezt az időszakot követhetjük végig Pilar szemével, hiszen a kötet az ő visszaemlékezése. Láthatjuk, ahogy a lány Ő hatására újra elkezd hinni Istenben és ráébred arra, hogy akármennyire is tiltakozik az érzései ellen, szereti a férfit. Sokszor nem értettem Pilar önmagával való hadakozásait, aztán meg a könyv végi megmozdulását. Nem sikerült megkedvelnem őt.

Coelho minden ötödik mondatában ott volt a vallás, olyan szinten, ami számomra túlzásnak mondható, ugyanis Ő-nek nem egyszer jelent már meg a Szűzanya és gyógyító képességekkel ruházta fel, ebből fakadóan meg jóformán más témája nincs, mint a női Isten létezése. Nekem már ez is sok volt, de amikor Pilar kijelentette, hogy újra rátalált saját korábban elvesztett szüzességére, na ott padlót fogtam…

Valószínűnek tartom, hogy nem ezzel a művel kellett volna kezdenem az ismerkedést Coelhoval. Azt elismerem, hogy jó volt olvasni a történet sorait, nem egy szeretettel/szerelemmel kapcsolatos mondatot ki tudtam volna jegyzetelni, annyira  szépek voltak, de maga a történet elvette a kedvem mindenféle jegyzeteléstől, és alig vártam, hogy túl legyek rajta.

Kethy, én megkíméllek ettől a könyvtől, csak akkor adom a kezedbe, ha tényleg el szeretnéd olvasni. :)