Megint egy hosszabb ideje a polcon porosodó könyvre esett a választásom. Gondoltam úgysem olvastam még angyal főszereplőről, így itt az ideje, hogy megnézzem mennyire jönnek be a vámpírok mellett ezek a lények.

Ismerkedésem a történettel nagyon jól indult: tetszett Elena szakmája a vámpírvadászat, a fehér haja, a gondolkodása, a poénjai, ezekből pedig azt reméltem, hogy az elejétől a végéig élvezni fogom a különféle kalandokat, akciókat, amikbe a kemény lány keveredik majd. De nem így volt! Kaptam egy nagyon jól sikerült bevezetőt, aztán meg oldalakon keresztül hiába vártam, hogy történjen valami, nem történt semmi. Vagyis annyi azért igen, hogy Elena találkozott Raphaellel, az arkangyallal, és a lány elkezdte magát “nyugtatgatni”, hogy a férfi megbízása mindenképpen halálos lesz a számára, mert vagy az elfogandó személy vagy maga Raphael fogja majd a nyomozás végén megölni. Ezt váltották gondolatainak azon részei, amikor megpróbálta saját magát meggyőzni arról, hogy nem fog bedőlni a férfi vonzalmának, és nem fog ágyba menni vele. Na persze! Végül azt vettem észre, hogy kezdtem élvezni a vadászatot, elviseltem Elena és Raphael párbeszédeit, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a sorozatot.

A Singh által kitalált világ egyébként nagyon tetszett. Eszerint az arkangyalok több ezer évvel ezelőtt felosztották maguk között a Földet, így mindenkinek jutott egy kisebb-nagyobb terület, amit uralhatott. Amellett, hogy feladatukká vált a világ rendjének fenntartása, ők azok, akik az arra alkalmas emberekből vámpírokat teremtenek. A vámpírrá válás egyrészt szükségszerű, másrészt önkéntes alapon működik. Ezekből a lényekből kerülnek ki ugyanis a halhatatlan angyalok halhatatlan védelmezői. A ranglétra legalján álló emberek feladata tulajdonképpen az, hogy a vámpírokat életben tartsák. Ez a véradás cseppet sem tűnt elborzasztónak, mert ez is önkéntes, és állítólag fergeteges szexuális élményekkel jár együtt. Na persze nem kellenének vámpírvadászok, ha mindig mindenki betartaná a szabályokat, és csak ily módon táplálkozna!

Amit nem igazán tudtam elfogadni, az pont az egyik lényege volt a könyvnek: az angyalok. Nagyon szépen leírta a kinézetüket Nalini, szinte láttam magam előtt őket, és én is meg akartam tapogatni a szárnyukat, mint mindenki más is, de ugyanakkor azt már nem sikerüt elképzelnem, hogy egy ilyen szárnyas valakivel milyen lehet szeretkezni. Azok a szárnyak… Jó most ez vicces, mert egy vámpírral, ami ugye már halott, na hát vele el bírom képzelni az ágyjeleneteket. Tudom, beteg vagyok, úgyhogy befejezem!

Több dolog is zavart a történetben. Az egyik ilyen Elena folytonos “nem fordítok hátat senkinek” monológja volt, miközben simán háttal állt Raphaelnek egy liftben, de aztán amint kiléptek megint újra végig kellett hallgatni, hogy nem mutatja a hátát senkinek. A másik ilyen a “nem hódolok be Raphaelnek volt”, és az “úgyis meg fog ölni” gondolatmenet. Annyiszor előhozta ezeket Nalini, hogy már rosszul voltam tőlük. Emiatt nem volt kellően pörgős a történet, hiszen Elena gondolatai kiszorították a helyet az akcióelemek elől (meg az ágyjelenetek elől khm). Na meg a végét sem vette be a gyomrom, bár logikusan belegondolva nem kellett volna mást várnom, mint amit kaptam.

Azt hiszem, hogy nem fogok két kézzel kapni a sorozat többi része után. Talán, ha meggyőznek arról, hogy a következő kötetek jobbak. Talán. De még akkor sem biztos. Maradok inkább a vámpíroknál. ;)

Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár…
A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért. Kettejük erotikus szenvedélyéről szól az Éjsötét szerető folytatása, mely az elmúlt évek legnagyobb romantikus bestsellere lett világszerte.

Sok bejegyzést láttam már a Fekete Tőr Testvériséggel (FTT) kapcsolatban, de ezekbe soha nem néztem bele “á, nem kell nekem még egy vámpíros sorozat” elgondolásomra hivatkozva, így nem terveztem, hogy én valaha is Wardot fogok olvasni. Aztán persze ez az elhatározás addig tartott, amíg a könyvtárban meg nem láttam a 2., 3. és 4. köteteket. (Az elsőt nem, mert az ugye nincs meg, minek is lenne… ) Mivel nem tudtam ellenállni, gyorsan a kezembe kaptam a Síron túli szeretőt. Nem voltam kellően bátor ahhoz, hogy mind a három könyvet kihozzam, amit most már bánok, pláne, hogy a könyvtár egy hónapig zárva lesz, de már mindegy. Igaza volt Nancynek, nem lehet megállni, hogy ne akarjuk elolvasni az összes kötetet.

Ha már minden vámpíros bejegyzésemet úgy kezdtem, hogy leírtam milyenek a főszereplő lények, akkor legyen ez most is így. A Fekete Tőr Testvériség tagjai nagydarab izmos pasik, akiktől minden nő hanyatt dobja magát (szó szerint). Ezek a vámpírok nem emberi, hanem ellentétes nemű társaik vérével táplálkoznak ahhoz hogy túléljenek, és hogy hatalmas erejük megmaradjon. Mindennapjaikat úgy élik, mint más vámpírtársaik: nappal alszanak, éjjel pedig szórakozni járnak vagy ellenségeik, a babahintőpor-illatú! alantasok után kutatnak, hogy megtizedeljék egymás seregét.

Ennek a csapatnak a tagja Rhage, aki még soha nem volt szerelmes és úgy falja a nőket, mint más az édességet. Erre egyébként azért van szüksége, mert csak így csillapíthatja a lényt, ami egy átok hatására 200 évre a testébe költözött. Nem meglepő, hogy egyszer csak ennek a félelmetes, a nőkkel való kapcsolatából minden érzelmet mellőző férfinak az életébe betoppan az igazi, Mary személyében, és kezdetét veszi az ágyjelenetek végeláthatatlan sorozata, na meg a szeretem, de mégsem lehetek vele monológok mindkét fél részéről, hiszen mindkettőjüknek megvan a maga problémája, ami a másikra nézve fájdalmas lehet.

Most felmerülhet a kérdés, hogyha ilyen sablonos, kiszámítható a történet szerelmi szála, akkor mégis mitől jó? Egyrészt itt van a háttér, a vámpírok, alantasok világa, ami soha nem eseménytelen, mindig vannak benne összecsapások, és mindig újabb és újabb dolgok derülnek ki a FTT tagjairól, akik mindegyike az első perctől fogva szimpatikus, legalábbis az én számomra azok voltak. Aztán itt van Mary, aki nem az a tökéletes külsejű cicababa, hanem egy átlagos ember, ráadásul még beteg is, leukémiás, ez pedig egy olyan helyzetet teremt, ami kiemeli a könyvet a szokványos romantikusok közül. Emellett meg kell említenem Ward stílusát is, ami nekem nagyon bejött, bár néha adott a szereplők szájába 1-2 elég béna mondatot, meg voltak olyan részei a történetnek, ami kicsit túl mesés lett, még ahhoz képest is, hogy az egész világ csak egy jófajta kitaláció.

Azt hittem, hogy ez majd egy olyan könyv lesz, amiben másról nem fogok olvasni, mint szexről, ahogy Kresley Cole: Vámpíréhség című regényében is volt – le is tettem olyan 100 oldal után, mert nem bírtam -, de meglepő módon itt az első ágyjelenetre egész későn került sor, és utána is egészen elfogadható mennyiségű volt ezek száma. Attól is tartottam, hogy mivel ez a második kötet, én meg az elsőt nem olvastam, hiányérzetem lesz, vagy nem fogom érteni, de nem így volt, hála az első pár oldalon levő fogalomtárnak.

Mindenkinek megvan a maga kedvence a harcosok közül, nekem ebben a részben Zsadist lett szimpatikus, és mivel róla szól a következő kötet, alig várom, hogy a kezembe vehessem, csak ne lenne az olyan sokára még… Vagy Szanik tanácsára lehet elektronikusan fogom olvasni, de azt a formát meg nem szeretem. Várni… de utálok várni…

Tudtad, hogy Budapesten is élnek vámpírok?
Mentettek meg már valaha a rémálmaid?
Mert ebben a könyvben mindenre választ kapsz…
Ez a történet három, Londonban élő vámpír mindennapjaiba enged betekintést, akik egy szép tavaszi éjjelen megismerkednek egy turistaként odalátogató magyar vámpírkutatóval. Sok érdekességet mesél nekik, de igazán egy könyv az, ami felkelti az érdeklődésüket. Sebastian és Elizabeth, a két főhős, Budapestre utaznak, hogy a könyv nyomába eredjenek, amiről úgy hiszik, hogy megváltoztathatja az életüket, de mit sem sejtenek arról, hogy a magyar vámpír klán már várja őket. Nyomon követhetjük budapesti barangolásaikat és a könyv utáni nyomozás izgalmait, amire egy bűntett nyomja rá sötét bélyegét…

Brigitte Bear (Medve Brigitta) könyvéről a Vámpírok bálja című előadás előtt “hallottam” (olvastam) először, és egyből felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon milyenek is lehetnek a magyar vámpírok, milyen történetet lehet köréjük szőni és hogyan lehet őket elhelyezni Budapesten. Mindez elég is volt ahhoz, hogy én ezt a könyvet akarjam (na jó, meg kicsit belejátszott Egyházi Géza ajánlása is, de csak egy kicsit!), így nagyon örültem, amikor a kezembe vehettem a kötetet.

Nod: Vámpír históriákat dolgoz fel Káintól napjainkig. Káin családjának történetével kezdődik, majd a további vámpír történetekkel foglalkozik, mint a klánok kialakulása és a klánok közötti háborúk leírása. Tartalmazza még a világvégéről és a vámpír faj kihalásáról szóló jóslatokat.

A VarázslóVér vámpírjainak eredete egészen a bibliai Káin és Ábelig nyúlik vissza, amikor is az első vámpír, Káin meggyilkolja testvérét, Ábelt. Talán ennek az eredeztetésnek köszönhetően, ezek a 21. századi vérszívók nem rendelkeznek jóformán semmilyen  különleges tulajdonsággal, így szinte minden probléma nélkül képesek elvegyülni az emberek között, úgy töltve mindennapjaikat, mint mi, leszámítva, hogy kerülik a napfényt, mert az azért káros a számukra . Ugyanúgy táplálkoznak, mint halandó társaik, de persze desszertként valamint az életben maradás érdekében vért fogyasztanak. Az emberek közelsége viszont nem okoz náluk éhséget, mivel a hétköznapi ételek is képesek őket jóllakatni. Klánokba szerveződnek, de mégsem csoportosulnak, inkább mindenki éli a maga életét persze szabályokhoz kötötten.

Hogy ehhez képest milyenek a magyar vámpírok? Elmaradottak. Legalábbis ha az alvási szokásaikat nézzük, merthogy még mindig koporsóban vészelik át a nappalokat a Budai Vár katakombáiban. Ők kivételesen hordában élnek, élükön a fő fő vámpírral, a királlyal. Ebbe a környezetbe csöppen bele Seb és Lizi, itt kezdődnek az izgalmak, a kutatás a Nod után…

A könyv a jelenben játszódik, de néha olyan érzésem volt, mintha a középkorban lennénk, legalábbis ez a föld alatti lét, a királyság, a sok régiség, a bál ezt a hangulatot idézték. A főszereplőink viszont vérbeli modern vámpírok, nyomozási képességekkel mondjuk nincsenek éppen megáldva, de annál inkább szépérzékkel és művészetek iránti rajongással. Néha kicsit hiányzott, hogy nem képesek mondjuk a sötétben is kiválóan látni, vagy tökéletesen szagolni, de ettől eltekintve nem különösebben zavart, hogy ezek a vérszívók nem csodalények. Persze azért vannak kivételek is, csak más képességekkel.

Gyorsan lehet haladni a történet olvasásával, mert egyrészt nem túl vastag a kötet, másrészt az ember kíváncsi rá, hogy milyenek a magyar vámpírok,  harmadrészt pedig érdekes, hogy vajon megtalálják -e Sebastianék a keresett könyvet vagy sem. Mondjuk voltak részek, amiket szerintem kicsit izgalmasabbá lehetett volna tenni, illetve nekem hiányérzetem is volt, például érdekelt volna, hogy hogyan alakult a magyar vámpírság története, miért az a vezető, aki; miért lóg ki a többiek közül az, aki a bonyodalmakat okozza; és még sorolhatnám. Persze lehet mindezekről szó esik majd a következő részben, hiszen ez még csak a sorozat első része, a bevezető kötet.

Hogy miért VarázslóVér a címe a könyvnek, mikor végig vámpírokról írok? Olvassátok el és megtudjátok. ;)

A könyvért köszönet Medve Brigittának és az Ad Librum Kiadónak! :)

Mivel a Vámpírok bálja egy ritka csemege a számomra, így a jegyvásárlásnál egyetlen dologhoz ragaszkodok: a szereposztáshoz (na jó, meg ahhoz is, hogy minél előrébb üljünk). Számomra a tökéletes von Krolock Egyházi Géza, a tökéletes Sarah pedig Andrádi Zsanett. A kedvenc karakterem viszont Anbrosius professzor, Jegercsik Csaba előadásában. Idén Magda szerepében Sári Évit láthattuk, akivel új kedvencet szereztem. Ami viszont a hétvégén Géza előadása mellett a legjobban tetszett, az Pirgel Dávid alakítása volt, szuper Herbert elevenedett meg előttünk.

Ha már kedvencekről beszélek, akkor jelenetet is illene említenem, de az nincs. Három éve még tudtam volna kiemelni néhányat, most már nem, mert mindet szeretem. Illetve egyet nem, az utolsót, de csak azért, mert tudom, hogy itt az előadás vége, és haza kell menni. Pedig minden egyes alkalommal úgy maradnék még egy kicsit.

Minden egyes Vámpírok bálja után egy új könyvjelzővel gyarapodik amúgy sem kis számú készletem, mert a jegy erre a célra tökéletes, aztán persze megy az emlékes dobozkába. Most ráadásul előadás előtt kaptam egy könyves reklámot is, amit megint csak hozzácsaptam a többi jelölőmhöz: Brigitte Bear könyvét a Varázsló Vért hirdeti Egyházi Géza ajánlásával. Feltettem kívánságlistára, mert kíváncsi lettem rá.

Számunkra nem csak a színház nagy kaland évente egyszer, hanem az odajutás illetve hazaérkezés is, hiszen mi még egy tiszta egyenes útszakaszon is képesek vagyunk eltévedni. De még ez a nem mellékes kockázat sem veheti el a kedvünket, mert tudjuk, hogy a Vámpírok bálja mindig egy olyan hatalmas élmény, ami mindent megér.

Ezt az autogramot nem most szereztem mondjuk,
de ha már Egyházi Gézát emlegettem kedvencnek, idekívánkozott. ;)

Vámpírnak lenni totál szívás. Szó szerint. Kérdezzük csak meg Thomas C. Floodot. Élete legfantasztikusabb éjszakája után arra ébredt, hogy a barátnője, Jody, vámpír. És most már ő is az! Pontosabban Jody tette azzá. A legtöbb párnak ez elég lenne a szakításhoz, de Tommy és Jody szerelmesek, így elhatározzák, hogy túlteszik magukat ezen az apróságon. Csak közben kiderül, hogy az ősöreg vámpírnak, aki korábban megcsócsálta Jodyt, nem lett volna szabad újoncokat toborozni. Ráadásul Tommy volt munkatársai nagyon rákaptak erre a vámpírvadász dologra, úgyhogy karót akarnak döfni a fiú szívébe. Vagy levágni a fejét. Vagy valami ilyesmi. És ez már tényleg totál szívás.

A múlt hétvégén meglátogattam Kethyt. A vonatra kellett egy olyan olvasnivaló, ami a 3 órás utat feldobja, nem túl vastag, és tudom, hogy nem csalódhatok benne, így a választásom Moore vámpír sorozatának második kötetére esett. Persze arra nem gondoltam, hogy ez a könyv a hangosan nevettetős félék egyike, és nem pont vonaton kellene olvasni, ahol ülnek körülöttem. ;)

Nem csalódtam, mert most is ugyanannyi beteg dolgot kaptam, mint a Vérszívó démonok esetében (ha nem többet). Sokszor percenként felnevettem és fogtam a fejem, hogy honnan lehet ennyi hülyeséget összeszedni, meg hogy hova lehet  ezt a vámpír Jody történetet még fokozni. Persze lehet, mert van 3. kötetet is.

Ebben a bejegyzésben nem panaszkodhatom a vámpír felhozatalra, mert vámpírok egész serege volt a könyvben, nők és férfiak vegyesen. Az események most is több szálon futottak, ami miatt nem éreztem azt, hogy Jody és Tommy lennének a központi figurák, hiszen a velük történteket sokszor más szereplők szemén át láthatjuk. Számomra az Állatok részei voltak azok, amiket nem szerettem. Egyrészt még mindig nem tudtam megjegyezni, hogy ki kicsoda, másrészt annyira nem is kedvelem őket.

Jody és Tommy mellé érkezett még néhány új szereplő, akik közül én csak a lázadó Abbyt emelném ki, a maga sajátos stílusával és naplóbejegyzéseivel. Ezeket először furcsának tartottam, de aztán rájöttem, hogy ennek a fiatal lánynak a gondolatai igenis kellenek ahhoz, hogy még többet nevethessünk.

A könyv vége nem tetszett, mert túlságosan sok kérdésem maradt, amit majd biztosan megválaszol a 3. kötet, de mivel erre volt kiélezve minden történés az utolsó néhány oldalon, így ezeket a részeket furcsának éreztem., mert hirtelen egyszerre történt több dolog is mindenféle előzmény nélkül, amikre nem kaptunk magyarázatot. Lehet, hogy Moore arra gondolt, azért fogják elolvasni a következő részt az emberek, mert érdekli őket Jodyék sorsa, de én akkor is a kezembe venném a könyvet, ha nem így zárja le az eseményeket, engem az író stílus jobban vonz, mint a történet. Bár, most hogy így belegondolok, Chet, a borotvált, piros mellényt viselő drabális perzsa macsek életének alakulása mégiscsak érdekelne. ;)

]]> http://olvasok.eu/konyv/christopher-moore-total-szivas/feed/ 0 http://olvasok.eu/konyv/charlaine-harris-inni-es-elni-hagyni/ http://olvasok.eu/konyv/charlaine-harris-inni-es-elni-hagyni/#comments Thu, 17 Sep 2009 18:28:59 +0000 Mónika http://olvasok.blintdesign.hu/?p=649

Sookie Stackhouse pincérnő a louisianai Bon Tempsben. Csinos, de csendes lány, aki nem jár el szórakozni. Oka van rá. Sookie ugyanis olvas mások gondolataiban. Bill magas, sötét hajú, jóképű srác – és a lány egy árva szót sem hall a gondolataiból. Tehát pontosan az a fajta pasi, akire egész életében várt…
Azonban Bill szörnyű titkot rejteget; ő ugyanis vámpír. Váratlanul Sookie egyik kolléganőjét megölik, nem is akárhogyan – miközben megátalkodott vámpírok csoportja veszi üldözőbe Billt. Az idegeneknek tervei vannak Sookie-val, a kérdés csupán az, ki tudja jobban és gyorsabban kihasználni emberfeletti képességeit.
CHARLAINE HARRIS a világ sötét oldalára kalauzol minket. Magával ragadó bestsellerében mesterien népesíti be világunkat vámpírokkal, nem kevés humorral és izgalommal fűszerezve.

Végre! Végre! Ez egy igazi vámpíros volt! Ezek a vámpírok nem akarnak és nem is tudnak vér nélkül élni, nekik nem megfelelő az állat “eledel”, itt még a jók is emberekből táplálkoznak, mert bár van kifejlesztett szintetikus vér, az nekik annyira nem az igazi. Nekem nagyon bejött a könyv, a szereplők, a történet, minden, így biztosan meg fogom venni a következő részeket is, mert hát nem lepődünk meg, hogy ez is sorozat…

Olvasás közben soha eszembe sem jutott, hogy a Twilighthoz hasonlítsam, de mivel sok hozzászólásban összehasonlították a kettőt, én is megteszem. Hol van a Twilight ehhez? Az egy mese, ez meg egy véres gyilkolós sztori. Abban csöpögős jelenetek tömkelege van, ebben elvétve ha van 1-1. Itt be is fejezem. Nem hasonlít rá és kész.

Lehet, hogy úgy kellett volna olvasnom, hogy érdekel a sztori? Mert én igazából az írónő által teremtett világra koncentráltam, nem arra, hogy ki a sorozatgyilkos, aki öli a lányokat, illetve ha eszembe is jutott, akkor inkább csak úgy, hogy “jajj, remélem nem az az illető”. Jól kitalált világa volt ez a vámpíroknak, az alá-fölé rendelt szerepek, a saját társadalmi normáik érdekesek voltak. Pluszba jött még ehhez egy kis “mese” elem is azon alapulva, ha vámpír van, akkor miért ne lehetne más is, de nekem ez még belefért.

Kedvenc szereplőm nincs, vagyis várjunk csak, de van! Sam. Bár Samről nem tudtunk meg szinte semmit, én ettől még kedveltem őt. Bill alakját nem szeretem túlságosan, mert valahogy olyan furcsa,  bár ez lehet azért van csak, mert vámpír. Sookie és nagymamája  történetének vonalát szívesen olvastam. Sookie szimpatikus lány, kicsit naiv, kicsit szerencsétlen és nagyon szerethető figura.

Amit én hiányoltam az például Bill története volt, vagy egy-egy mellékszereplő története. Persze sorozat lévén biztos lesz majd erről is szó a következő kötetben. (A következő 8! kötetben.)

Nem vettem volna meg  a könyvet, ha nem láttam volna a belőle készült sorozat első részét. Aztán ahogy haladtam előre az olvasással és az egyes részek nézésével, rájöttem, hogy a könyv sokkal-sokkal jobb, így a filmen inkább szörnyülködök, mint szórakozok.

A filmben Sookie-t totálisan lebutították, míg a könyvben naivnak tűnik, addig a sorozatban “tipikus szőke” nőnek. Nekem nagyon nem jön be ez.

A Vámpírkrónikák, A Csontok Szolgálója és A Múmia világhírű írója ismét a vámpírok világába kalauzol bennünket. Új regényének főhőse Pandora, a vámpír- istennő, aki két évezred távlatából meséli el halandó, majd halhatatlan sorsát. Miközben Pandora a kelta Mariusszal, a legősibb vámpírok őrzőjével rója az évszázadokat, történelmi korok és helyszínek kaleidoszkópja tárul szemünk elé: Augustus császár Rómája, a hellenisztikus Antiokheia és a Közel-Kelet pezsgő birodalma, majd az első keresztények világa . Az élettől lüktető helyszínek jól ellenpontozzák a halhatatlanság mérhetetlen magányát, melyet a vámpíroknak újra és újra meg kell élniük, amíg az idő szele mai világunk nyüzsgésébe nem sodorja őket…

Gondoltam végre egy jó kis vámpíros: Róma, Közel-Kelet, Anne Rice, olyan csábító volt, úgy örültem, amikor bent volt a könyvtárban.  Most pedig elolvasatlanul viszem majd vissza, mert 30 oldal után feladtam. Nem tetszett, nem kötött le, elaludtam rajta (beesett az ágy mögé, szívem szerint ki sem vettem volna onnan).

Lehet, hogy az írónőnek jó könyvei vannak, de nekem nem jön be a stílusa, úgyhogy most egy jó darabig nem fogok próbálkozni vele. Hiába csábítanak a könyvei szép borítói, hiába szeretem az Interjú a vámpírralt filmben, nem tervezem, hogy bármi mást a kezembe vegyek tőle.

Jody igazából nem akart vámpír lenni. De amikor egyszer egy sikátorban ébred – karján égési sérülések, testén egy szemetes konténer, végtagjaiban természetfeletti erő, torkában valami furcsa szomjúság –, rá kell döbbennie, hogy ebben a kérdésben senki nem kérte ki a véleményét. Valaki vámpírt csinált belőle, és kész. Egy vámpír élete azonban sokkal bonyolultabb, mint egy irodai alkalmazotté. Az éjszaka számtalan kihívást rejteget Jody számára, és itt jön a képbe C. Thomas Flood, aki éppen most érkezik San Franciscóba, azzal a feltett szándékkal, hogy író legyen. De a körülmények egészen más irányba sodorják a fiút. Éjszakai munkát vállal egy szupermarketben, és amikor a sors egy gyönyörű, bár élőhalott és vérszívó lány karjaiba löki, ő menthetetlenül beleszeret. Jody és Tommy összeköltözik, de az élet csupa veszély, ha az ember egy vámpírral él együtt. Bizonyos esetekben jól jöhet egy füzér fokhagyma, egy közepes méretű feszület… vagy végső esetben egy kihegyezett karó.

Fú, ez egy beteg könyv volt. Nem az a szokványos vámpíros, hanem az egész kicsit ki volt tekerve, és nem a nagy legalább 500 éves vámpír volt a főszereplő, hanem egy frissen vámpírrá lett fiatal lány és annak barátja (“szolgája”) állt a középpontban. Mindezt úgy elmesélve, hogy csak nevetünk és nevetünk. (Na meg a morbid helyzeteken néha szörnyülködünk is {boncmester és a szex :/ }.)

Olvastam már Moore stílusáról, de nekem ez volt tőle az első könyvem és ez alapján valószínűleg lesz is még, merthogy van még egy várakozóm a polcon. Tetszett ahogy írt, elmaradt a sok mellébeszélés, folyt a történet ahogy kellett.

Nem egyszer említésre kerültek ilyen-olyan, vámpíros témával foglalkozó művek, hogy vajon milyen is lehet egy igazi vámpír, mire lehet képes. Az egyedüli plusz, amit Jodie kapott az a köddé válás illetve valamiféle aura látás, a többi dolog ugyanaz volt, mint amiről már másnál is olvashattunk.

Jody érdekes figura volt, először az a tipikus jó kislány, aztán vámpírként már inkább kezdett hasonlítani a gonosz vérszívókra, de persze nehogy már totálisan rossz legyen, naná hogy csak olyanokat ölt, akik már betegek voltak és nem sok volt vissza nekik (muszáj minden vámpírt jónak látni? eleve nem lehet jó az, aki vért szív). Tommy alakja a kedves naiv kisfiú így volt szerethető, nem kell minden pasinak tökéletesnek lennie. Akit még megemlítenék, az a Császár (hajléktalan) és a katonái (kutyái), akik a várost védelmezik a mindenféle rosszal szemben fakarddal és egyéb felszerelésekkel (pl. kukatető) – ilyen beteg ötletet… kész! Ó, és majdnem elfelejtettem, biztos nem örülne neki Egyházi Géza, de valahogy a 800 éves vámpír (mert valakinek ugye vámpírrá kellett tennie Jody-t) alakját mindig olyannak képzeltem el, mint ahogy ő kinéz a Vámpírok báljában. Bocsi!

Ez már egészen jó kis vámpíros volt, de a hibája számomra a női főszereplő. Most már tényleg kell egy pasi főszereplős vérengzős könyv! Aki jól akar szórakozni, annak mindenképpen ajánlom. (“Könnyed nyári olvasmány.”)

Kár, hogy Anne Rice Pandorája számomra túlságosan nehéz (értsd unalmas) olvasmánynak bizonyult, pedig az Interjú a vámpírral c. filmért (így valószínűleg a könyvért is) odavagyok.

Kell keresnem valami felnőttest, ez már biztos. Választék az lenne, de általában mind sorozat, és sorozatot nincs kedvem olvasni (megint).